Előre lelövöm a poént, hátha valakinek nincs ideje végigolvasni a bejegyzést: vannak a politikai szólamok és van a valóság. Például a valósághoz tartozik az is, hogy hiába a nemzeti ügyek kormánya, hiába a „példátlan sikerek”, a Tárki legfrissebb
kutatása alapján Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt ilyen magas a migrációs hajlandóság. Persze elképzelhető, hogy pusztán emberbaráti szeretetből akar durván minden ötödik (!) magyar a hanyatló külföldön dolgozni, és nem a kilátástalan gazdasági-politikai helyzet elől menekülnének oly sokan: hogy ez süllyedő hajó, vagy az újabb kalandozások kora, mindenki döntse el maga.
Mindenesetre én hajlok arra, hogy a migrációs hajlandóság 2010 óta tartó masszív emelkedése inkább negatív trendek következménye: kiszámíthatatlan és túlbonyolított jogi környezet, pocsék gazdasági teljesítmény, adók, gyenge szolgáltatások mellett pazarló állam, keretszám-csökkentések, adók, adók, oligarchák és a változatosság kedvéért még több adó.
Ugyebár ha politikai szólamokban gondolkozunk, rögtön ketté is oszthatjuk az országot olyanokra, akik kitartanak Magyarország mellett, mert itt élni-halni kell, nyaralni is legfeljebb Erdélyben illik, és olyanokra, akik opportunista módon csak a pénz istenének hódolnak, és Sajó Sándor
Magyarnak lenni című versét nem hogy kívülről, de még hírből sem ismerik, pedig:
„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj”
*
Szóval a tágan vett politikai kommunikáció alapján elvárható lenne, hogy a nemzeti oldalon (sic!) valamivel kevesebben vágynak külföldre munkát vállalni mint a balliberális oldalon (sic!). A Tárki felmérése szerint furcsamód mégis a Jobbik szavazók tűnnek ki a maguk 32%-os migrációs potenciáljukkal. Hogy is van ez? Hűség, kitartás, mittudomén?
Az átlagosnál magasabb migrációs hajlandóságú társadalmi csoportok (%) (Forrás: TÁRKI Omnibusz felvétel 2012. március)
Először is oszlassunk el pár tévhitet! Egyrészt nagyon könnyen jöhet a válasz, hogy mivel a Jobbik (átlagosan) a szegény, iskolázatlan vidékiek pártja, nyilván ők akarnának leginkább külföldön szerencsét próbálni: merthogy a politikai szélsőségesség és a migrációs potenciál is ugyanabból a társadalmi kilátástalanságból fakad.
Ugyanakkor számos kutatás bizonyítja, hogy a Jobbik szavazóbázisát hajlamosak vagyunk tragikusan másnak látni, mint amilyen az a valóságban, hiszen a többi párt szavazóihoz képest éppenhogy
tehetős,
iskolázott,
szekuláris,
fiatal és még csak nem is
regionálisan meghatározott csoportról beszélhetünk, akiknek életérzése sokkal inkább a státuszféltés, mintsem a kisemmizettség-tudat.
Így máris érthető, hogy igazából nem a jobbikos identitás, ami a migrációs hajlandóságot meghatározza, hanem a Jobbik szavazótábora áll össze olyan dimenziók mentén, amik magasabb migrációs hajlandóságot valószínűsítenek: 30 év alattiak 48%-a, 31-41 év közöttiek 31%-a, gimnáziumot végzettek 30%-a menne külföldre, és így tovább.
*
Most hogy egy újabb példán keresztül döbbentünk rá, a pártok szólamai nem feltétlenül tükrözik saját választóik preferenciáit és valós élethelyzetét, azért még tegyük fel a kérdést: Mi van akkor, ha egy párt nem a saját választóit képviseli, hanem a vezetőség feje után menve valamiféle idealizált, múltba révedő maszlagot akar mindenáron rájuk tukmálni? Irányváltás? Szavazatvesztés? Esetleg semmi? Mert az biztos, hogy amíg ezek a különbségek meg nem szűnnek, vagy feszültség formájában felszínre nem törnek, addig a Jobbik permanens protesztpárt marad önálló program és saját jogon szerzett szavazótábor híján.
Váltópárt? Ugyan már! Max "Nem tetszik a rendszer" radikál.