Érdemes árnyaltan megközelíteni a kérdést. Mint minden katonai akciónak, ennek is voltak pozitív és negatív hozadékai, így természetszerűleg számos pro-kontra érv elhangozhat a beavatkozás értékelése során. Ezekből gyűjtöttünk össze néhányat. Először nézzük a pozitív érveket!

 

1. A beavatkozás nélkül a lázadás rövid életű lett volna. Ez az állítás kétség kívül igaz. Amikor ez év március 17-én megszületett az ENSZ BT 1973. számú határozata, a Kadhafihoz hű kormányerők már Bengázit, a lázadók központját támadták. Az első NATO-bombázások nélkül a líbiai forradalom csak a történelemkönyvek margójára került volna, így viszont a lázadók már bevették Tripolit, és Kadhafi utolsó bástyáját, Szirtét ostromolják.

 

2. A Nyugat (tanulva Afganisztánból és Irakból) nem esett túlzásba. Nem indítottunk inváziót, nem akartuk mi elkapni Kadhafit. A demokratizálódás ütemét nem mi, hanem az Átmeneti Nemzeti Tanács (ÁNT) döntötte el, melyben nem nyugatiak vannak, hanem líbiaiak. Irakkal ellentétben nem beszélhetünk megszállásról. Az 1973. sz. ENSZ határozat jogkörét egyes országok szerint túllépte a NATO, de hozzászoktunk már Oroszország és Kína bírálataihoz. Gyanús is lenne, ha nem bírálnának.

 

3. Európa tököket növesztett. Franciaország és Nagy-Britannia nagyhatalmakként viselkedtek, nem hagyták, hogy Obama vigye el a rivaldafényt. Ráadásul végül Silvio Berlusconi is hátat fordított a diktátornak. Ráadásul többé-kevésbé sikerült nem újgyarmatosítónak tűnni. Az európaiak tehát cselekedtek – most komolyan, hányszor írhattuk le ezt a mondatot az elmúlt években?? E pont alól sajnos kivételt képez a nagyok közül Németország, aminek valószínűsíthetően belpolitikai okai voltak (népszerűségvesztett kormány megpróbál populáris döntéseket hozni). 

 

4. Így kell történelmet csinálni. Ha a líbiai események nem lettek volna, könnyen lehet, hogy a térségben kihunyt volna a láng, ez pedig komoly veszélyt hordozott volna magában. Szírián egyre nagyobb a nyomás, és ha Szíriáról beszélünk, akkor Iránról és a palesztin ügyről is beszélünk.  Sikerült valamit hozzáadni a történelemhez. 

 

5. Elindult egy nyugati-arab együttműködés. Ha nem szúrjuk el a dolgokat, akkor az új Líbiával jó kapcsolatunk lehet, nem beszélve az intervenciót támogató arab és muszlim országokról (Törökország, Katar, stb.) 

 

Persze ez mind szép és jó, de mint mondtuk, a beavatkozásnak van egy másik oldala is. Most nézzük a kontra érveket: miért nem szabadott volna európai repülőket vezényelni Líbiába?

 

1. A polgárháború nem nevezhető sikertörténetnek. Valószínűleg nem sokat tudtunk a lázadókról, mikor elkezdtük őket segíteni: amatőr banda az egész, sokan iszlamista vagy terrorista kapcsolatokkal. Hosszú, kínkeserves hónapok kellettek, mire egy normális lázadó-hadsereget sikerült faragni a felkelőkből. És akkor még nem beszéltünk a lázadók belső rivalizálásairól.

 

2. Rengeteg a civil áldozat. A NATO rakétái és bombái sajnos nem lettek jobbak Afganisztán óta: lehet, hogy arányaiban kevesebb az eltévedt rakéta, de olyan hírekről is hallottunk, hogy a NATO konkrétan lázadókat bombázott. Rossz hírszerzés? Rossz technika? Az emberéletek szempontjából teljesen mindegy. 

 

3. A gazdasági válság közepén miért kell (még egy!) háborúba menni? A morális kötelesség egy dolog, a másik a megvalósíthatóság és az ésszerűség. Európa kis túlzással sosem látott válságban van, ilyenkor nem jön jól egy katonai beavatkozás. 

 

4. Kétes francia érdekek is közrejátszhattak az intervencióban. Két nappal ezelőtt röppent fel a hír, hogy egy titkos megállapodás keretében a felkelők Párizsnak ígérték a líbiai olaj 35%-ának kitermelési jogát. A franciák ugyan tagadják a vádat, ám abban biztosak lehetünk, hogy Sarkozynek belpolitikai érdekei is voltak, mikor támogatást kezdett el nyújtani a felkelőknek. 

 

5. Moralitás? Egy nagy lóf***t. Sosem szabad elfelejteni, hogy Kadhafit az elmúlt tíz évben kedveltük, csak hirtelen szerettünk ki belőle. Mondhatjuk persze, hogy eddig nem tudtuk, hogy ezreket képes lemészároltatni, vagy nem vinné rá a lélek, hogy viagrát adjon a zsoldosainak, hogy azok szabadon erőszakolják meg a nőket – de mi is tudjuk, hogy ez kamu. Kadhafi mindig is őrült volt. 

 

Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy még számtalan nyitott kérdőjel van a beavatkozással kapcsolatban. Sikerül-e Kadhafit elfogni? Sikerül-e stabilizálni az országot? Meddig tart a polgárháború? Egymásnak  ugranak-e a klánok? Ezekre a kérdésekre most nem tudhatjuk a választ. 

 

Ez tehát a mérleg, mindenki maga eldöntheti, hogy melyik irányba húz a szíve és az esze. Én személy szerint (a mellett, hogy tisztában vagyok a negatív oldallal is) örülök, hogy a NATO beavatkozott, és még épp időben cselekedett. Ha nem tette volna, akkor ez az év sokkal sötétebb lett volna a líbiaiak számára, és a világ számára is.