2011 egy sorsfordító év a Közel-Kelet életében, és egy kivételes lehetőség Európa és a Nyugat számára. Az elmúlt évtizedekben a különböző diktatórikus rezsimek könnyedén kaptak bebocsátást és elfogadást a nemzetközi közösségbe két okból kifolyólag: nagy olajkészletekkel rendelkeztek, és a legtöbbjük kimondottan-kimondatlanul is együttműködött a Nyugattal. Egy olyan környezetben, ahol az Izrael-ellenesség és a fundamentalizmusra való hajlam jelentős mértékben jelen van, Washington és Európa számára a jófiú diktátorok támogatása egyszerűen a könnyebb és racionálisabb lépésnek tűnt.  Nem más ez, mint a jó öreg „He may be a son of a bitch, but he is our son of a bitch”-mentalitás.

E rezsimek támogatása viszont a saját nyugatos, demokratikus elveink részleges feladásával járt. Példának okáért Szaúd-Arábia a mai napig a Nyugat egy jelentős szövetségese, pedig nem biztos, hogy az ember szívesebben élne ott, mint Iránban. Az értékeink tehát erős ellentétben álltak az érdekeinkkel – egészen a mai napig.

Ma kivételes lehetőség előtt áll a Nyugat és Európa, melyet ki kell használnia: segíteni kell az autokratikus rezsimek megdöntésére irányuló törekvéseket, támogatni kell az arab demokrácia létrehozását a lehető legkevesebb nyomással és beleszólással.  Ehhez az első lépés egy katonai beavatkozás lehetne a forradalmakba a nép oldalán. Hol kezdjük el ezt a folyamatot, ha nem a polgárháborúba süllyedt Líbiában?

Tudom, hogy a katonai beavatkozás mindig kényes téma, és sosem lehet egyértelműen eldönteni, hogy egy beavatkozás támogatandó-e, jó-e, hasznos-e. Nem tudhatunk semmi biztosat a jövőről, de gyakran a jelenről sem. Ennek ellenére, én úgy érzem, a mérleg serpenyője ezúttal a beavatkozás irányába dől.

Ezt a következő okok mondatják velem:

1.    Az 1969 óta hatalmon lévő Moamer al-Kadhafi őrült és kiszámíthatatlan. Az amazonokból álló testőrgárdájáról, a legváratlanabb helyeken való kempingezéséről híres ezredes az elmúlt negyven évben az egyik legbrutálisabb rendszert üzemeltette Észak-Afrikában, megpróbált nukleáris fegyvereket kifejleszteni, az elmúlt hetekben pedig elkezdte bombázni a saját népét. Nem hinném, hogy bárki meglepődne, ha kiderülne, hogy Kadhafi parancsára ezreket irtanak ki ebben a pillanatban is, ezt pedig érdemes volna elkerülni.

2.    Az országban a demokratikus ellenzék ugyan gyenge, de a társadalomban nagyon erős szerepet játszanak a különböző törzsek. Ha Kadhafit gyorsan, kevés vérontással tudnánk eltávolítani, akkor a törzsek bevonásával az anarchia kirobbanásának esélye csökkenthető.

3.    A körülmények kivételes alkalmat biztosítanak az arab társadalmak szimpátiájának visszanyerésére, hiszen a nép oldalán avatkoznánk be. Ennek felfoghatatlanul fontos és hasznos következményei lennének – ideértve Irán feltartóztatását, az izraeli-palesztin konfliktust, stb. Igaz ugyan, hogy ezt az esetleges szimpátiát nem vehetjük készpénznek, és korántsem biztos, hogy ez a jóslat beteljesül, mindenesetre az elmúlt hetekben igen sok olyan hangot lehetett hallani a tüntetők között, akik a Nyugat tétlenségét kárhoztatták, tehát a mai állapot is legalább annyi veszéllyel jár ebből a szempontból.

4.    Az Európai Unió fokozott részvétele a beavatkozásban növelhetné az integráció befolyását a régióban, ráadásul az járulékosan még a közös kül- és biztonságpolitika fejlődéséhez is hozzájárulhatna.

5.    Ugyan nem jelenthető ki biztosan, hogy a forradalom nyerni fog, de az ország már most kettészakadt, a tüntetők pedig már Tripoliban vannak. Kadhafinak olyan eszközöket kéne használnia a rend visszaállítása céljából, ami Európa és Washington számára is elfogadhatatlanok. Ha 2011 végén is az Ezredes irányítja az országot, nem hinném, hogy bárki presztízsveszteség nélkül tudna vele mutatkozni.

forrás: Goran Tomasevic, Reuters

Természetesen sok létező érv van a mellett, hogy ne avatkozzunk be. Ezeket is felsorolom, és röviden megpróbálom megcáfolni őket:

1.    A Kadhafi-ellenes kiállás erősítheti a dominó-effektust, ami Szaúd-Arábia megdöntéséhez, Irán befolyásának növekedéséhez vezethet. Ez a lehetőség is benne van a pakliban, ám ne felejtsük el, hogy a két ország, a két rendszer teljesen más. Az egyik eldőlése nem jelenti automatikusan a másik bukását is. Ráadásul, ha azokban az országokban is támogatjuk a felkelőknek, akkor ellensúlyozhatjuk Irán erősödését.

2.    Egy esetleges beavatkozás következtében nagy mértékű olajár-növekedésre számíthatunk, ami nagyon komoly gazdasági következményekkel járhat. Ez az állítás igaz, de azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ olajtermelésének mindössze 2%-a  történik Líbiában. Ráadásul már most, a polgárháború miatt leállt a teljes olajexport, így az olajár-növekedés elkerülhetetlen. Ha gyorsan és hatékonyan békét teremtünk, annak akár még stabilizáló hatása is lehet az olajpiacra.   

3.     Szinte az összes arab országban problémák vannak, nem beszélve a világ többi részét.  Ha itt beavatkozunk, máshol is be kell avatkoznunk. Ez egyszerűen nem állja meg a helyét. Az, hogy máshol nem avatkozunk be, az nem jelenti azt, hogy itt sem tehetjük.  A politika egyik legfontosabb jellemzője, hogy minden problémát nem tudunk soha megoldani, nem tudunk egyszerre mindenkin segíteni, ám ez nem jogosít fel minket arra, hogy ne tegyünk semmit.

4.    Silvio Berlusconi. Az olasz miniszterelnök probléma lehet, mert igen jó viszonyban van a menstruációról prédikáló Kadhafival, így könnyedén megvétózhat bármit EU-s szinten. Silvio széke azonban már erősen inog Olaszországban, ráadásul az EU megmutathatná, hogy nem túsza egy playboy haverkodási szokásainak.

5.    Nemzetközi jogilag csak akkor lehet katonailag beavatkozni, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa erre felhatalmazást ad, erre azonban Oroszország (és Kína) esetleges vétója miatt nem számíthatunk. Ez egy teljesen jogos érv, ám az ilyen típusú, illegitim beavatkozásnak van precedense: 1999-ben a NATO erők felhatalmazás nélkül avatkoztak be Koszovóba.  Ráadásul az eset hozzájárulhat a humanitárius beavatkozás nemzetközi jogi fejlődéséhez.

A Líbiában való intervenció tehát nemcsak hasznos, de a nyugati lelkiismeretnek is megfelelő. Kevés olyan alkalom van, amikor egy állam hozhat olyan döntést, ami nem csak egybeesik az érdekeivel, de összhangban van az értékeivel is.  Az események percről percre változnak: cselekednünk kell.