Talán nem olyan meglepő, de igencsak idegenkedem az összes szakszervezeti megmozdulástól, munkabeszüntetéstől. Általában nem értem, miért várja el a dolgozó nép egyik fele, hogy mindenki más szolidarítson velük, és mosolygósan küzdjön magasabb fizetésükért, jobb munkakörülményeikért, miközben ők nem járatják a vonatokat, tűzcsapokat nyitogatnak az Andrássyn, Dávid-csillagos zászlót égetnek a Kossuthon, és így tovább. Mert az elég egyértelmű, hogy mára az állások legnagyobb része igencsak személyre szabott és individuális – mégis mi közös érdekvédelmi alapja lehet a könyvelőknek, titkárnőknek, takarítóknak, gyorséttermi eladóknak, kutató fizikusoknak és a többieknek? Persze attól, hogy a foglalkoztatási szerkezet átalakulásával a társadalom legnagyobb része számára megszűntek az osztályok, és így csak kevesek élhetnek a kollektív érdekérvényesítés eszközével, míg semmi baj sem lenne ezzel. Nem vagyunk irigyek, tüntessenek, ha tudnak, és igazságtalanság éri őket.
*
Ugyanakkor, ami a fegyveres és rendvédelmi dolgozók tüntetéssorozatát illeti, egyáltalán nem erről van szó.
Követeléseik részben ugyan jogosnak tűnnek: teljesen érthetetlen például, eddig miért nem kapták meg túlóradíjaikat; hogyan lehet a magyar állam ilyen rettenetesen rossz munkáltató, aki nem képes kifizetni alkalmazottai fizetését – de még valami nyamvadék cafeteriát sem ajánlott föl fennálló tartozásának ellentételezésére. Szánalmas, na. Ebben, ha minden igaz, azért előrelépés lesz - ugye ismerjük: maximum két hét alatt.
Ezzel ellentétben nem magától értetődő a korkedvezményes nyugdíj és a szolgálati nyugdíj jogossága. Azt sejteni lehet, hogy számos esetben egyáltalán nem beszélhetünk olyan maradandó egészségkárosító mellékhatásokról, amik indokolnák ezt a privilegizált helyzetet. Lássuk be, van különbség irodai munka, rutin járőrözés és mélységi barnakőszénfejtés között.
Ha egészségkárosodás nincs is – legalábbis nem nagyobb, mint egy szakközépiskolai kémiatanár esetében – attól még ebben a hiszemben választották pályájukat, erről szólt a megállapodás. „Kit érdekel, ki fizeti ki? Kit érdekel, ha egyszer jogos a követelésünk?” – hangzott el ennek megfelelően Kossuth Lajos szobra előtt a pénteki tüntetés egyik szónokától.
Nyilvánvalóan az adófizetők fizetik ki: azok a dolgozó nők és férfiak, akik nem mehetnek nyugdíjba évekkel korábban – a kérdés csak az, vajon hajlandóak-e rá. Én például elég felháborítónak tartom, hogy pusztán azért kell mások jobb körülményeiért fizetnem, mert évtizedekkel ezelőtt hitvány populizmusból nyakra-főre kedvezményeket osztogattak, amit nem illik csak úgy megszüntetni.
És hogy hogyan keressen egy ötven-hatvanéves tűzoltó másik állást, ha már képtelen fölmászni a lépcsőkön? Pontosan ugyanúgy mint a többiek: semmivel sem könnyebb például egy hasonló korú pedagógus helyzete, neki mégse járnak hasonló kiváltságok...
*
Az igazán nagy tanulság az egészből annyi, hogy a szavazatvásárlásnak sosincs jó vége, hétköznapi embereket fordít egymás ellen, akik csak igyekeznek beváltatni a nekik ígérteket, vagy éppen hasonlóan jogosan háborodnak fel, amiért nem járnak nekik is ugyanazok a kedvezmények. Mégis azt kell mondjam, hogy utóbbiak szavára kell jobban odafigyelnünk, az indokolatlan kedvezményeket fel kell számolni – akár visszamenőlegesen valamiféle kompenzáció mellett, akár a holnaputáni munkába állóktól kezdve.
Az előrehozott nyugdíj egyébként – az általános nyugdíjkorhatárral együtt – egyébként sem éri meg, hogy ragaszkodjunk fenntartásához. Ha van bármi esély arra, hogy a tűzoltók, rendőrök, bányászok és egyébként mindenki más tisztességes bérért dolgozhasson ebben az országban, akkor az az, ha nem szúrhatják ki a szemüket kedvezményekkel és juttatásokkal ahelyett, hogy a nehezebb, veszélyesebb, undorítóbb, mellőzöttebb, de szükséges feladatokért annyi pénzt kelljen fizetni, amennyiért el is vállalja őket valaki. Aztán mindenki mérlegelje maga, mit és mennyiért dolgozik, mennyit tesz félre magánnyugdíj-számlájára, és mikor vonul vissza. Mert e nélkül, csak igazságtalanságok lesznek, és senkit nem fog érdekelni, ki fizeti ki.
