Még decemberben fogadta el a parlament az új felsőoktatási törvényt, melynek értelmében a jövőben magyar állami ösztöndíjjal, illetve részösztöndíjjal támogatott, és önköltséges képzésben részesülhetnek a hallgatók a felsőoktatási intézményekben. Bármilyen ügyesen is kerülik el a kifejezést, lényegében ez a korábban a Fidesz részéről oly hevesen elutasított tandíj kiterjesztését jelenti. Az intézkedést a törvényalkotási folyamat során, és elfogadása után is számos kritika érte, többek között kormánypárti politikusok és hallgatói szervezetek részéről is. Ezek lényege, hogy a tandíj igazságtalan, kizárja a szegényebb hallgatókat a felsőoktatásból, fő indítéka pedig nem a színvonal emelése, hanem költségvetési megfontolások állnak mögötte.

A kritikák megfogalmazása mellett azonban keveset hallani alternatív javaslatokról, pedig aki nem csukott szemmel jár az egyetemeinken, nem tudja nem észrevenni, hogy valami nincsen rendben, és valóban változtatni kéne. A jelenlegi felsőoktatási rendszer legsúlyosabb problémája egyértelműen az alacsony színvonal. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a magyar egyetemek közül az ELTE 199. helyével a legelőkelőbbnek számít az európai mezőnyben. Ez számos okra vezethető vissza, kezdve az óvodai oktatástól az érettségiig, mégis úgy érzem, hogy leginkább a már bekerült hallgatók és az egyetemi oktatók érdektelensége és motiválatlansága a fő negatív tényező. Mégis, mintha az új törvény ezzel nem igazán foglalkozna, sőt néha úgy érezni, mintha csak tovább csökkentenék az elvárásokat.

Pedig amellett, hogy kifejezné és megvalósítaná a társadalmi szolidaritást azáltal, hogy a felsőoktatás révén jobb helyzetbe kerülő állampolgárok maguk is hozzájárulnak képzésükhöz, és nem mások által finanszíroztatják későbbi magasabb fizetésük zálogát, a tandíjnak pont az lenne az egyik legfontosabb célja, hogy emeljen a színvonalon.  De most nem ezt látjuk. Ugyanis önmagában az állami forráskivonás és a hallgatói hozzájárulások volumenének és összegének növelése nem segít a motiváción. Azt csak egy vele párhuzamosan működő, kiterjedt tanulmányi és szociális ösztöndíj rendszer tenné meg. Felmerülhet, hogy miből lenne finanszírozható egy ilyen rendszer, főként a várható megszorítások fényében, de a válasz viszonylag evidens: a befizetett hozzájárulások visszaosztásával állami többletkiadások nélkül működhetne a rendszer, melyben elsősorban nem is a közvetlen pénzügyi motiváltsága vezetne magasabb színvonalhoz, hanem az, hogy a hallgatók átéreznék azt, hogy a felsőoktatás befektetés a jövőbe, a saját jövőjükbe, melynek komoly ára van.

Úgy érzem, ez eddig sok államilag támogatott képzésben részesülő hallgatóban nem tudatosult megfelelően, sokan csak félvállról vették az egészet, azzal a hozzáállással, hogy „maximum pár évvel tovább maradok”. Amennyiben viszont részben vagy egészben fizetniük kéne az oktatásért, nem csak hogy több erőfeszítést tennének tanulmányaik sikeres elvégzésének érdekében, hanem valószínűsíthetően a piaci törvényeknek megfelelően színvonalas oktatást követelnének meg az intézmények részéről. Így azok egymással versenyezve próbálnának minél több hallgatót szerezni maguknak, de már nem a kormányzati asztaloknál lobbizva, hanem elismert oktatókat, tartalmas kurzusokat, külföldi tanulmányi lehetőségeket felkínálva.

Egy ideális rendszerben a legjobban teljesítő diákok nemhogy „ingyen” tanulnának, hanem az eddigieknél jóval magasabb ösztöndíjat kaphatnának, mely a tandíjon felül valóban fedezné a megélhetési költségeiket is.  A viszonylag jól tanulók annyi ösztöndíjhoz juthatnának, ami fedezi a tanulmányi költségeiket, ezután következne a részleges költségtérítés, majd pedig a tanulmányok teljesen önálló finanszírozása. Ez a gyakorlatban három lehetőséget adna a diákok kezébe. Jó eredmények esetén saját források nélkül is finanszírozni tudják a tanulmányokkal és megélhetéssel kapcsolatos költségeket, közepes eredmények vagy rossz eredmények esetén pedig szülői támogatásból, saját forrásokból, diákhitelből vagy szociális ösztöndíjakból, illetve ezek tetszőleges kombinációjából tehetik meg a befektetést a jövőjükbe, ha valóban úgy gondolják, hogy ez megéri számukra. 

Megfelelő rendszerben tehát, ahol a színvonalat és nem a költségvetési igényeket tekintenék elsődlegesnek a döntéshozók, és fokozatosan vezetnék be a változásokat, vagy legalább időt adnának a felkészülésre a diákoknak, a tandíj egyértelműen jobb körülményekhez, eredményesebb és nívósabb tudományos élethez, hatékonyabb közpénzfelhasználáshoz és - hosszú távon - nemzetközileg is elismert magyar felsőoktatáshoz vezetne. Nem állítanám, hogy ezek ördögtől való célok lennének.