Önbevallású liberálisként mindig is komoly identitás-zavarban szenvedtem: egyrészt tinédzser korom közepén történő politikai ébredésem óta egyértelmű volt számomra, hogy a politikában és a gazdaságban a (konzervatív-)liberális értékek állnak hozzám legközelebb. Másrészt viszont hamar hozzá kellett szoknom, hogy ha felveszem magamra ezt a címkét, olyan emberekkel, politikusokkal kell név alapján közösséget vállalnom, akiktől a hideg kiráz. 

Mert hiába nem vagyok felelős az ő tetteikért, hiába voltam csak négy éves az 1994-es "ősbűnnél", hiába jártam tizedik osztályba 2006-ban, hiába nem voltam kókista vagy kunczista, az emberek önkéntelenül is ezekre asszociálnak, ha elmondom (vagy bevallom?) nekik, hogy liberálisnak tartom magam.  Mert ahogy én is, úgy a hozzám hasonló értékrenddel rendelkező fiataloknak is magukon kell viselniük ezt a stigmát, a "jó, de nem úgy vagyok liberális" magyarázkodás kényszerét, a lesütött szemeket. Mert ez a szó magában hordoz rengeteg, számomra fontos eszmét, de megannyi mocskot is, és ebből az embernek egy pár év után már elege lesz.

Mit tud tenni a liberális ebben a helyzetben? Két választása van: vagy fölvállalja saját értékeit, és kitartóan liberálisnak vallja magát, ezzel viszont felvállalja mások keresztjét; vagy pedig megtagadja saját eszméit, ezzel viszont szembe megy saját lelkiismeretének, arcul köpve saját magát.

Én egy harmadik utat választottam, és húszas éveim elején kísérletet tettem és teszek rá, hogy újradefiniáljam a közéleti liberalizmust egy civil szervezet keretében, amit felvállalhatok, amire büszke lehetek, és amire büszke is vagyok. 

És akkor jön egy Fodor Gábor.

(Forrás: Tutiblog)

Jön egy Fodor Gábor, aki a "társadalmi párbeszéd" jelszavával beáll egy közös koalícióba az MSZP-vel. Egy Fodor Gábor, aki nagyvonalúan a "liberálisok" nevében beszél. Egy Fodor Gábor, akinek nincs más üzenete, csak annyi, hogy "egy parlamenti helyért megteszek bármit", akinek liberalizmusa arra terjed ki, hogy "szereti a szabadságot", és aki újra és újra bebizonyítja, hogy van lejjebb. Egy Fodor Gábor, akinek minden egyes közéletben töltött percével egyre messzebb és messzebb kerülünk a hazai szabadelvűség újragondolásától, egy liberális Magyarországtól, ami az összes magát magyarnak valló ember befogadó otthona lehet, attól a kibaszott jó országtól, amiben én is és még millió másik magyar ember élni akar.

Szóval tartozom magamnak, a saját lelkiismeretemnek annyival, hogy kimondom: liberális vagyok, de Gábor, engem Te nem képviselsz. Se Te, se a pártod nem fedik le az én politikai nézeteimet, moralitásomat és liberalizmusomat. Amíg tagja leszel a közéletnek, addig nekem folyamatosan szégyenkeznem kell majd azokért a tettekért, amelyeket Te hajtasz végre. Szóval, csak arra kérlek, hogy próbálj meg a lehető legkevésbé szégyent hozni a következő négy évben a liberális szóra!

Én és a hozzám hasonló fiatalok azon fogunk dolgozni, hogy a liberalizmus valami teljesen mást, tisztábbat és jobbat jelentsen a közéletben, a politikában és a civil szférában, mint amit eddig jelentett; hogy az emberek ne a lenézéssel és az értelmiségi gőggel, hanem a konstruktív párbeszéddel és a nyitott gondolkodással párosítsák; egyszóval hogy a következő generációk ne azt kapják örökségül tőlünk, mint amit mi kapunk tőletek. Hogy senkinek se kelljen szégyellnie, hogy liberális. 

Mi lenne, ha az ukrajnai orosz csapatmozgások tényleg zavarnának minket? Mit tehetne a magyar miniszterelnök? Kivel lehetne érdemben is együttműködni? Lesz- harmadik világháború? Izzítjuk a geopolitikai stratégiaszivattyút! 

Szeretem a vitát. Örülök, ha mások nem értenek velem egyet, és élvezem próbára tenni a véleményemet újra és újra. A vita szükséges feltétele a fejlődésnek, legyen szó politikáról, egy országról vagy a tudományról. Egy jó vitához viszont az kell, hogy a résztvevő felek elfogadják egymás véleményét, és legyenek hajlandóak és képesek érveket felsorakoztatni igazuk mellett.

Éppen ezért a Dobozos vitában sem az zavar, ha valaki az én véleményemmel ellentétben támogatná, hogy a nők és a férfiak eltérő bánásmódban részesüljenek a belépéskor; kifejezetten várok egy jól alátámasztott érvrendszerre ezen álláspont igazolására. Ami viszont nagyon, de nagyon tud zavarni, az az, amikor lesöprik az asztalról és bagatellizálni próbálják az egész ügyet, a kérdés feltevőjét pedig minden racionális indok nélkül lebuzizzák és kioktatják.

Mert bármilyen álláspontot is képviselünk a témában, azzal két, a konkrét eseten messzemenőleg túlmutató kérdésben foglalunk állást, amelyeket már nem lehet félvállról venni.

Az egyik a jogállamiság eszméjéhez való hozzáállásunk. Ahogy arra az Egyenlő Bánásmód Hatóság is rámutatott, a jogrendszerünk egyik alapja a nemi és egyéb alapú diszkrimináció és hátrányos megkülönböztetés tilalma. Ez szerepel többek között az Alaptörvényünk XV. cikkében, valamint az európai Alapjogi Charta 31. cikkében is, csak hogy más nemzetközi vagy nemzeti jogi normát ne említsünk. Az EBH ítélete kimondta, hogy ezeket az elveket sérti a Doboz gyakorlata – ha ezzel egyetértünk, világos az álláspontunk: ha egy gyakorlat sérti a törvényeinket, akkor azt meg kell szüntetni, és pont. Ha valaki mégsem ért egyet a gyakorlat eltörlésével, az három álláspont közül az egyikét vallja magáénak:

• az EBH-nak nincs igaza, a jog és a Doboz gyakorlata összeegyeztethető;
• az EBH-nak igaza van, módosítani kell a törvényeket, hogy az ilyen gyakorlat megengedhető legyen;
• az EBH-nak igaza van, de nem baj, ha a gyakorlat néha ellentmond a törvényeknek.

Mindhárom álláspont, azt hiszem, védhető lenne egy jól levezetett érvrendszerrel, ám ahogy látszik is, ez a kérdés a magyar társadalom jogállamiság eszméjéhez fűződő viszonyát mutatja. Be kell-e tartanunk minden esetben a törvényt? Büntetnünk kell-e a törvénytelen gyakorlatot, ha azt túl bagatellnek találjuk? Ezek mind olyan kérdések, amelyek a jogrendünk alapjait kérdőjelezik meg.

A másik szempont (ami nem az EBH döntése, sokkal inkább az eset által kirobbantott társadalmi vita kapcsán jött elő) a feminizmus és a női esélyegyenlőség állapotát festi le a mai Magyarországon. A szexizmussal foglalkozó szakirodalomban már ismert az ún. benevolent sexism (jóindulatú szexizmus), amelynek lényege, hogy egy elsőre pozitívnak tűnő megkülönböztetés fenntartja azokat a strukturális különbségeket, amelyek végső soron fenntartják a nők hátrányos helyzetét, például azért, mert megerősítik a nőkkel kapcsolatos negatív előítéleteket. Például az az elvárás, hogy a férfi meghívja a nőt, szellemiségében abból a premisszából építkezik, hogy a nők kevesebb pénzt keresnek, maguktól nem tudnák fedezni a fogyasztásukat. A dobozos belépők esetét is sokan párhuzamba állították ezzel a jelenséggel.

Látható tehát, hogy ha nem is értünk egyet Teczár Szilárd vagy EBH érvelésével, azok nagyon érdekes és releváns kérdéseket feszegetnek a modern magyar társadalommal kapcsolatban. Ezeket simán kigúnyolni és lesöpörni az asztalról (lásd Fidelitas vagy Schobert Norbi) nem jófejség vagy lazaság, hanem politikai és közéleti érzéketlenség.

Esküszöm, egy szót nem akartam volna hozzátenni a hétvégi Szolidaritás tüntetéshez, aki akarja, úgyis látja, hogy gáz volt az egész: a nagy elhatárolódási hullámot látva azonban muszáj lesz. Mert ugyebár fel sem merül bennük, hogy ezt együtt hozták össze.

Ritkán látott összefogás tapasztalható a parlamenti pártok között az EU-s pénzek kisöprésének kérdésében. Legalábbis én még nem hallottam senkit, aki felszólalt volna a szent cél ellenében, vagyis hogy mindegy mire, csak ki legyen osztva az utolsó uniós cent is. Pedig ez a hozzállás komolyan megkérdőjelezi a források hatékony felhasználását, ami már csak etikailag is visszás, mivel más országok adófizetőinek pénzéről van szó, bármennyire is van, aki szerint az nekünk jár.

forrás