Ritkán látott összefogás tapasztalható a parlamenti pártok között az EU-s pénzek kisöprésének kérdésében. Legalábbis én még nem hallottam senkit, aki felszólalt volna a szent cél ellenében, vagyis hogy mindegy mire, csak ki legyen osztva az utolsó uniós cent is. Pedig ez a hozzállás komolyan megkérdőjelezi a források hatékony felhasználását, ami már csak etikailag is visszás, mivel más országok adófizetőinek pénzéről van szó, bármennyire is van, aki szerint az nekünk jár.
De nem csak etikailag, hanem gyakorlati szempontból is számos negatív következménye lehet a nyakló nélküli pénzosztásnak. Így is tapasztalhatjuk a megvalósult fejlesztések "hatékonyságát", mikor elmegyünk egy felújított tér mellett, vagy ismerősöktől hallunk a projekt pénzek felhasználásának szépségeiről, nem is beszélve arról, ha mi magunk dolgozunk egy ilyenen. És most nem csak a korrupcióra gondolok, bár az is fontos kérdés, hiszen más pénzéből mindig könnyebb adni a haveroknak, és könnyebb is azt megmagyarázni. Most azokról a káros attitűdökről szeretnék röviden írni, melyek az európai kasszából az állami intézmények ölébe hulló pénz miatt hosszú távon rontják az egész ország versenyképességét.
Amennyiben fel akarják gyorsítani a pályáztatást és a kifizetést, elkerülhetetlen, hogy lazítsanak a feltételeken, ezzel szélesítve ki a kedvezményezettek körét. Már eddig is sok értelmetlen beruházásról lehetett hallani, melyek száma ennek köszönhetően tovább bővülhet majd. Ezzel párhuzamosan valószínűleg még több értelmes és jóindulatú, ugyanakkor pénzügyileg fenntarthatatlan beruházás fog majd túljutni a rostán. Márpedig eddig sem volt sarkalatos pont a projektek megtérülése vagy fenntarthatósága.
A kifizetések feletti fegyelem is minden bizonnyal még alacsonyabb szintre fog süllyedni, hiszen felülről öntik a pénzt, van, hogy olyan mértékben, hogy el sem lehet költeni. Pedig azt kell tenni, hiszen ami megmarad, lehet visszautalni Brüsszelbe. Az pedig minden aktuális ellenzéki párt legszebb álma, fél év kifogyhatatlan munícióval és hatalmas támadási felülettel. Tehát egy megoldás marad: növelni a projekten dolgozók bérét, és a legkülönbözőbb, később semmire nem használt eszközöket és szolgáltatásokat beszerezni. Mindegy, csak menjen a pénz, miközben a szomszéd osztályon a túlélésre alig van fedezet.
Persze ez nem jelent gondot, hiszen ha nem tudunk már fénymásolópapírt sem venni, akkor ott van a projekt: arra minden elszámolható, úgysem lehet ellenőrizni, mit is nyomtattak a papírra. Ez egyrészt valóban jó, hiszen enyhít a pénzszűkén, ad egy pillanatnyi lélegzetvételi lehetőséget. Ugyanakkor nem kényszerít ki azokat a változásokat, melyek szükségesek lennének akkor, mikor már nincs ingyenebéd. Így tehát csak el lett odázva a szűkös erőforrásokhoz való igazodást.
Ez a megállapítás pedig már nem csak egyes intézményekre, hanem az egész országra igaz. Az uniós pénzek elfedik, hogy az állam magában gyakorlatilag képtelen lenne beruházásokat finanszírozni, így a szükséges következtetéseket sem kell levonni. Amíg a függő megkapja a napi adagját, addig az elvonási tünetek sem jelentkeznek.
Összességében azt látom, hogy amennyiben cél nélkül, könnyített feltételekkel öntjük a forrásokat a projektekbe, az könnyen pazarláshoz és ezzel együtt hatékonytalansághoz vezethet, ami abban a pillanatban fenntarthatatlanná teszi a működést, hogy valami miatt elzárják a pénzcsapot. Nem beszélve a projektek valóságtól elrugaszkodott megvalósítása során kialakuló munkamorálról, dolgozói és vezetői attitűdről. Nem mondom, hogy a helikopterpénznek nem lehet pozitív hozadéka a gazdaságra nézve, de egy ország hosszútávú fejlődése szempontjából sokkal meghatározóbbnak gondolom az állami intézmények hatékony és fenntartható működését.
