Bándy Kata eltűnése nem véletlenül váltott ki akkora figyelmet, együttérzést és összefogást - még ha ez többnyire virtuálisan manifesztálódott is - mint amekkorát az elmúlt napokban tapasztalhattunk: az őt nem ismerők számára is azonnal nyilvánvalóvá volt, hogy egy életvidám, okos, felelősségteljes és ráadásul igencsak csinos fiatal lány eshetett bűncselekmény áldozatául, aki a légynek sem ártott. Az emberségünk azt mondatja velünk, ilyennek sosem szabadna megtörténnie.
Aki a gyilkosságban - hiszen a rendőrségi információk szerint erről van szó - részt vett, az nem csak egy embertársunk életét oltotta ki, hanem mindazokat a társadalmi konvenciókat és az amúgy is halovány "magyar álmot" gyalázta meg, amiben legtöbbünk minden nehézség ellenére hinni akar. Hogy van keresnivalónk a világban. Hogy szeretettel, kemény munkával és tisztességgel nem csak előrébb juthatunk, de boldog életet is élhetünk.
Jogosan érezhetjük úgy, ez a bűn kemény megtorlást kell hogy maga után vonjon: nem csoda, hogy a keresés koordinálására létrehozott facebook oldalon megjelentek a halálbüntetés visszahozását szorgalmazó hangok - és habár ezeket a hozzászólásokat törölték, mégis úgy érzem, pár szót érdemes a témának szentelni.
El sem tudom képzelni, mit élhetnek át a családtagok, barátok, ismerősök, rokonok és mindazok, akik valóban egy hús-vér embert veszítettek el, és nem "csak" a világgal szembeni morális várakozásaik szenvedtek csorbát. Amennyire el tudom képzelni magam hasonló helyzetben, valószínűleg nem hogy halálbüntetést akarnék: a gyilkos teljes fizikai és mentális felőrlését követelném, nyilvános kínzással és minden embertelenséggel, amit csak el tudnék képzelni. Azt akarnám, hogy úgy szenvedjen, ahogy még senki.
Ugyanakkor szeretném hinni, hogy pontosan az különböztet meg minket mint társadalmat ezektől a gyilkosoktól, hogy nem engedünk utat a kegyetlenségnek és az embertelenségnek még akkor sem, ha a húsbavágóan valóságos sérelmeink alapján érthető módon indokoltnak érezzük. Nem és nem.
A halálbüntetés szorgalmazói általában annak elrettentő hatását emelik ki mint legfőbb érvet. Még akkor is, ha a tapasztalatok azt mutatják, semmivel sem lesz kevesebb erőszakos bűncselekmény pusztán attól, ha a büntetés súlyosságát "elvisszük a végsőkig" (Bár pont az előbb utaltam rá, ha nagyon muszáj lenne, tudnánk az egyszeri halálbüntetésnél rosszabbat is kitalálni...), és sokkal inkább a büntetés bekövetkezésének valószínűsége és gyorsasága szolgáltathat elrettentésül. Magyarán jobb ma egy életfogytiglan gyorsan és "biztosan" mint majd valamikor talán egy halálbüntetés á la Beccaria. Arról meg nem is beszélve, egyáltalán nem biztos, hogy a valódi tettest ítélik el.
Amikor azt mondjuk tehát, legyen halálbüntetés, álljunk végre édes bosszút, nem csak büntetőjogilag vagyunk kontraproduktívak, hanem éppen azokat az álmokat és pontosan azt az emberséget dobjuk félre, amin vasárnap hajnalban szörnyű csorba esett. Bízzunk a nyomozóhatóságok és az igazságszolgáltatás munkájában, bízzunk egymásban és mindazokban, akik eddig is fáradhatatlanul dolgoztak a tettesek felkutatásában. És ne feledjük, mi nem lincselünk: mi, mint társadalom a lincselőket és a gyilkosokat büntetjük.
