Nap mint nap hallom az ismerőseimtől, vagy olvasom a blogokon kommentelőktől ugyanazokat a panaszokat, melyek két félmondattal foglalhatók össze: "miért mindig azt bántják, akinek egyébként sincs pénze" és "ekkora fizetésből nem lehet megélni". Ezek a megjegyzések manapság egyre aktuálisabbak, hiszen az állam növelte az ÁFA-t és így áttételesen a termékek árát, miközben a kivetett különadót a cégek áthárítják ránk, és a közműdíjak is emelkednek. Ilyenkor persze mindenki joggal lehetne dühös... ha előtte nem rontottunk volna el mindent, és ha az ilyen hozzáállás nem vezetne olyan helyzethez, ami a mostaninál sokkal rosszabb.
Köszönöm Dia az ihletet a könyvtárban :)
A századfordulótól kezdve a társadalom pénzügyi rövidlátása és mohósága a pártok ígéretharcával karöltve belevezette mostanra az embereket és az államot is egy adósságcsapdába. Ez az oka annak, hogy az állam igyekezik a bevételeit növelni, amit mi a pénztárcánkon érzünk, és amely még így sem elegendő, hogy megakadályozza a mostani 320 Forintos Eurónt, a leminősítési hullámot vagy az IMF-nél való kuncsorgást. Természetesen lehet a spekulánsokat okolni (akik valószínűleg dörzsölik is a tenyerüket rendesen), de nem szabad elfelejteni, hogy a rablók is az idős, védtelen embereket támadják meg az utcán, nem pedig az erőtől duzzadókat. Arról, hogy melyik kategóriába tartozunk, mi tehetünk. Minden jelenlegi gondnak az alapja a társadalmunk szemlélete. A hiteleket mi éltük fel, nekünk is kell visszafizetni, bármekkorára nőttek is. Ha a vezetőink lopják a pénzt a hátországnak, azon se csodálkozzunk, mi választottuk őket, a mi kultúránkban és valóságunkban szocializálódtak. Ugyanazt a kis mutyit csináljak, csak a saját szintjükön, amit mi itt lent: BKV-n bliccelünk, adót csalunk, áramot lopunk.
Visszatérve az adósságra, az valóban az ország egyik legnagyobb problémája. Három kiút látszik ebből a helyzetből.
Az első az, amit a mostani kormány is megpróbált: nagyobb tortát sütni. A gazdasági növekedéssel arányosan csökkenne a GDP-hez viszonyított adósságállomány, és mindenkinek több jutna. Láthatjuk, hogy ez nem igazán jött be. Nem csak azért, mert a gazdasági növekedést csökkentő, piacellenes lépésekkel operáltak gyakran, hanem mert ehhez nem adottak a jelenlegi világgazdasági és hazai feltételek.
Második lehetőség a racionalizálás. Abból a feltevésből indulunk ki ilyenkor, hogy az állam elpazarol több száz milliárd forint, amit okosan gazdálkodva, a feladatokat felülvizsgálva megtakaríthatna. Az eredmény azonos minőségi szinten ellátott állami funkciók, jelentős megtakarítással párosulva a kiadási oldalon. Szépen hangzik, de valószerűtlen, hogy meg lehetne csinálni. Az elmúlt négy évben három különböző kormányunk volt, az egyik kifejezetten szakértői. Ha ilyen lehetőségek lennének, nem hiszem, hogy elsétáltak volna mellette, és inkább például az egyértelműen szavazatvesztéssel járó ÁFA-emelést választják. Ennyit azért kinézek bármelyik garnitúrából a három közül.
A harmadik lehetőség az, amit más, komoly bajban lévő országokban látunk. Csökkentik a kiadásokat. Fogja magát az állam, és random kirúg néhány tízezer embert, csökkenti a nyugdíjakat, bezár néhány kórházat, és egyben búcsút int középtávon a növekedésnek. Hogy túléljenek.
Természetesen ez egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek leírom. De mégis ezt tartom a járható útnak itthon is. Ehhez képest Magyarországon mi van? Van hat párt a Parlamentben, és van néhány új ellenzéki mozgalom (Szolidaritás, 4K!). Sokkal több a közös bennük, mint gondolnánk. Mindannyian baloldali szerveződések, akik a populista, valóságra fittyet hányó gazdaságpolitikájukat hirdetik, természetesen más-más (nacionalista, antikapitalista, stb.) színezettel, de ugyanazzal a hamis álomképpel: megőrizhető az az össztársadalmi életszínvonal, a harmadik lehetőség kikerülhető. Nemtetszésüknek pedig hangot is adnak egy-egy az embereket negatívan érő lépésnél, emlékezzünk a rendvédelmi dolgozók tüntetéseire, amikből kinőtt a Szolidaritás is. Pedig az még csak a kezdet.
A harmadik lehetőség ma már nem egy irányzat. Nem mondhatjuk azt, hogy azon liberálisok sajátja, akik a kisebb államban hisznek. Ez az irány manapság már az egyetlen kifelé vezető út, még ha az út egy mély gödörrel is kezdődik.
Én a magam részéről elfogadom a harmadik lehetőséget. Én is meg fogom érezni, lehet az én rokonaimat rúgják ki, vagy konkrétan engem. Vagy a másik rokonomat az abc-ből, mert már kevesebbet vásárolnak ott. Nem tehetünk mást, nincsen ingyen ebéd; amit felvettünk majd feléltünk hitelt, azt nekünk kell visszafizetni. Bár tulajdonképpen nem kötelező. Lehet államcsőd is. Nem hinném, hogy az EU vagy bárki szaladna megmenteni minket saját magunktól. Sőt, jól jönne nekik, feláldoznák a legkisebb veszteséggel járót, hogy a többieket jobb belátásra bírják.
Miután kevés helyen lehet olvasni arról, milyen is az élet egy országban 10 évvel az államcsőd után, bejegyzésemet Böjte Csaba írásából vett részlettel zárnám.
"Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak.
Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy - két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.
Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 - 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén."
Én a harmadik lehetőséget választom.