Orbán Viktor hétfőn bemutatta a kormány adósmentő csomagját, melynek deklarált célja, hogy a Nagy Recesszió miatt veszélybe került lakáshitelek bedőlése nyomán „senki ne kerüljön utcára”. Az akcióterv részleteit már mindenki ismeri, így ezeket nem ismertetném részletesen.
A kérdésem az, miért. Van erre szükség egyáltalán? Ki kell-e segítenünk azokat az állampolgárokat, akik nem tudják fizetni a lakáshiteleiket?
A legtöbben erre igennel válaszolnának egy termetes asztalra csapás kíséretében: Még jó, hogy segítenünk kell azokon, akik nem tudhatták előre, hogy a devizaárfolyamok el fognak szállni, a törlesztő részleteik pedig a kezdeti bagatellről uzsorára emelkednek. Hiszen a bankok és a politikusok is „belehajhászták” őket! Stb.
Sajnálom, de ennek az egésznek nincs értelme – legalábbis én képtelen vagyok belátni, mi az. Akármennyire is szimpatizálok embertársaimmal, akik éppen nehéz anyagi helyzetben vannak, és akármennyire is szeretném, hogy ne legyenek, úgy gondolom, ennél jobban nem vághatná őket pofán az állam, a kormányzat, a bankok és választópolgárként persze én sem…
Tényleg bele akarunk menni ebbe a játékba? Az embereket belekényszerítették a levesbe, hát most húzzák is ki őket, mert elkezdett forrni a víz? Van ebben az országban olyan, aki a saját felelősségének érzi az életét? Van olyan, aki hitelt vett fel, és nem „hitelt vetettek föl vele”? Senki nem azért választotta a devizahitelt, mert annak törlesztőrészlete alacsony volt – megfelelő ahhoz, hogy hozzájárulhasson a boldogságához: egy új lakáshoz, amiben van szobája a gyereknek, egy új lakáshoz, ahol végre anyósék nélkül lehet élni? Kényszer volt vagy döntés?
Utóbbi esetben az államnak, és így a többi adófizetőnek semmi keresnivalója ott, ahol mentőcsomagokat tákolnak össze. Egyrészt milyen jogon kényszerítünk másokat arra, hogy a saját döntéseink kockázatát ők is vállalják, másrészt ezek a szép tervek általában annyira oldják meg a valós problémákat, mint esőben a napszemüveg. Legjobb esetben is csak egy-két bolond lesz, aki szerint menőnek néz ki…
Az árfolyamgát csak a jövőre hárítja át a jelenlegi költségeket (ennek ugye ára van, mint minden rendes hitelezésnek); az árverezési kvóták túl alacsonyak ahhoz, hogy a bankoknak forrásokat biztosítsanak új hitelek nyújtásához (tűhegynyi lyuk csupán a moratórium gátján); a Nemzeti Eszközkezelő Társaság működésének finanszírozása kétséges (szerencsére). Költözz kisebb lakásba és kapsz kamattámogatást? Újra lesznek euróhitelek azoknak, akik legalább a minimálbér 15-szörösét keresik? Újra lesz olcsó hitel a gazdagoknak, a többiek meg vegyenek trappergatyát. Zseniális.
Kiszámolták, hogy az árfolyamrögzítés miatt megnövekedett elkölthető jövedelem és a magán-nyugdíjpénztári vagyon reálhozamainak kifizetése jövőre 0,6-0,8%-kal növelheti a háztartások tényleges fogyasztását. Picike átmeneti GDP-növekedés a tartozások további halmozódásáért és a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságáért cserébe. Így éljük fel a jövőt.
Igazából egyik lépésnek sincs „nemzetgazdaságilag” értelme – már amennyiben valóban azt szeretnénk, hogy az ország képes legyen megújulni, és ne örökre bennragadni egy-egy válságban. Annak beláthatatlan következményei vannak, ha az emberek vagy bármely más piaci szereplő a következménynélküliséggel szembesül: ha nem kell mérlegelnie a vállalkozásai kockázatát, ha nem magának kell talpra állni, ha számíthat a Nagytestvérre, soha semmi értelmeset nem fog csinálni.
Nem lesz magyar Szilícium-völgy, öntudatos választók, büszke polgárok és boldog emberek, mert mindenki az államtól fogja várni a problémák megoldását, és minden egyes nap azzal fog szembesülni, hogy az erre képtelen. Kormányzati eszközökkel megoldani nem, csak át lehet csoportosítani problémákat: múltból jövőbe, háztartásoktól költségvetésbe, költségvetésből a vállalkozásokhoz, ágazatról ágazatra, etnikumról etnikumra, egyházról egyházra. A költség nem vész el, továbbra sem lesz ingyen ebéd: előbb-utóbb valakinek fizetnie kell.
A kérdés csak az, mikor és kinek. Minél később törlesztünk, annál többet kell fizetnünk. És minél inkább azok teszik, akik nem követtek el hibát, akiknek nincs tartozásuk, annál inkább számoljuk fel szép lassan mindazt, ami ezt az országot naggyá tehetné: nevezetesen, hogy a sikerekért jutalom jár, a tévedéseket helyre kell hozni, a körülményekhez pedig okosan alkalmazkodni. Magyar virtust szeretnék.
