Csaknem két hét telt el, mióta legutóbb írtunk a születő alkotmány kapcsán saját elképzeléseinkről, most azonban újra jelentkezünk. Akik követték írásainkat, nagyjából sejthették, hogy előbb-utóbb szó lesz az elnöki rendszerről, aminek bevezetését idehaza rengeteg vita kísért annak ellenére, hogy igazából nem vetetette föl senki. E mumus ellen tehát küzdöttünk már, a kérdésünk az, vajon megérte-e.

Előbb azért tisztázzuk, mit is értünk elnöki rendszer alatt. A fogalom maga roppant egyszerű: csupán annyit jelent, hogy a végrehajtó hatalom fejét (elnök) közvetlenül – de legalábbis nem a törvényhozás tagjai – választják meg, így a parlamenti többség nagyon kivételes esetektől eltekintve nem mozdíthatja el helyéről.

Ezzel ellentétben Magyarországon nincs „miniszterelnök-választás”, ha emlékszünk még, csupán képviselőket választunk, akik egyszerű többséggel kijelölnek valakit, akit bármikor eltávolíthatnak, ha úgy látják jónak. Ráadásul tovább bonyolódik a rendszer az igazából semmire se való köztársasági elnöki pozícióval, akinek ájtatosságon kívül funkciója már nincs – az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbításával a nullához való konvergálás zérusba csapott át.

Mint ahogy a sorozat előző részében már bemutattuk, a demokratikusság egyik alapköve a hatalmi ágak szétválasztása, ami sem a mai Magyarországon – sem a Fidesz-KDNP-Jobbik alkotmányában – nem valósul meg: a végrehajtó ág a törvényhozáson keresztül jut legitimációhoz.

Mi ezzel a baj? Miért merengjünk azon, hogy a kormányhoz csak áttételesen szivárognak a népszuverenitás cseppjei? Egyáltalán ki tart fogva kit?

Ha megfigyeljük a rendszerváltást követő időszakot, észre kell vennünk azt az unalomig ismételt törvényszerűséget, hogy a politikai rendszerünk perszonalizációja és prezidencializálódása zajlott le. Utóbbi alatt azt szokták érteni, hogy a kormány hatáskörei folyamatosan bővülnek, jogosítványai formálisan és informálisan egyaránt letisztulnak, erősödnek. Tehát egy olyan hatalomkoncentrációs folyamatról beszélhetünk, ahol az Országgyűlés/kormánytöbbség a népszuverenitásból eredő feladatainak jelentős részét a Kormány/Miniszterelnök felé delegálja, ezáltal létrehozva azt a párszemélyes szuperhatalmi ágat, ami gyakorlatilag minden lényeges döntéshozás hátterében áll – ráadásul bármiféle igazi ellenőrző, ellensúlyozó szerv nélkül.

Hogy érthetőbb legyen: a demokratikus felhatalmazást a kormánytöbbség talicskával tolja be a Miniszterelnökhöz, ill. Kormányhoz, így igazából Magyarországon egy a zászló.

Ez a folyamat már jóval régebben elkezdődött, a Fidesz-KDNP kétharmados győzelme csupán felgyorsította, felszínre hozta ezeket a tendenciákat, mivel irreálisan sok képviselő személyes ellenszenvét kéne kivívnia Orbán Viktornak ahhoz, hogy egyáltalán számolnia kelljen számottevő ellenzéki jelenléttel. Az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása, Schmitt Pál, az Ügyészség poltpéterizációja, felügyelőszervek bebetonozása igazából csak hab az elősütött tortalapon.

Ha pedig belegondolunk abba, hogy a választói preferenciák elsősorban a pártvezetők, egészen pontosan a várható miniszterelnök-jelöltek személye köré szerveződnek, teljesen logikus magatartás a mezei képviselőjelöltek, pártkatonák részéről, hogy a várható magas fizetés, megbecsültség (?), kapcsolati tőke reményében birkamód sorakoznak fel Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy bárki mögött, akit alkalmasnak tartanak a bizalom (népszuverenitás) elnyerésére. Párton belüli ellenzékiségnek, alternatív gondolatoknak nincs helye: a kampánytámogatás „felsőbb utasításra” könnyen elveszíthető – ha meg mégis bejutna, független képviselőségből nem lesz Audi A8-as.

Mondhatnánk, hogy végső soron a választók úgyis megbüntetik a kiskirálykodó kormányokat, azonban ez nem feltétlenül van így: tulajdonképpen Gyurcsány Ferencék is nagyon sokáig húzták azzal a retorikával, hogy „ha nem mi, akkor jönnek a fasiszták”. Egyszerűen minden kormány és kormánytöbbség ugyanúgy hatalomkoncentrált helyzetben működött, így aztán tényleg egyetlen kérdésre volt redukálható a választások tétje: Ki a szimpatikusabb?

Mivel mindezen fenti tényezők személyektől függetlenül, rendszerszinten eredményeznek ellenőrizetlen és túlzott hatalomkoncentrációt, továbbá akadályozzák a demokratikus párbeszéd kialakulását az Országgyűlésben és a mindennapokban egyaránt, Magyarországon a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki tisztségek összevonását tartom indokoltnak.

Az ezekből létrehozott Köztársasági Elnök főbb feladatai közé tartozna a végrehajtás irányítása, törvények aláírása (alkotmányos és politikai vétó lehetősége), hadsereg főparancsnoklása, elnöki kegyelem gyakorlása, Miniszterek, Legfőbb Ügyész és Alkotmánybíróság tagjainak jelölése. Közvetlen megválasztása és a betölthető ciklusok maximalizálása természetesen elengedhetetlen.

Adalék csupán, hogy habár a világ 65 országa elnöki típusú köztársaság, közülük 56-an átlagosan 1,5-nél rosszabb pontszámot értek el a Freedom House nemzetközi jogvédő szervezet legutóbbi vizsgálatában. Ebből jól látszik, hogy a fejlett demokratikus kultúra hiánya, a hatalmi ágak kiegyensúlyozatlansága az elnök túlhatalma felé és a katonaság túlzott szerepvállalása jelentős kockázati tényezők, amik azonban Magyarország esetében nem állnak fent.

Az Európai Unió tagországai közül egyedül Ciprus prezidenciális (FH átlag 2010 = 1), ez azonban ne tántorítson el senkit: végre államforma tekintetében is üde színfolt lehetnénk Európa közepén, és végre lenne valaki a kontinensen, aki komolyan veszi a hatalmi ágak szétválasztásának európai hagyományát.  
 

A következő bejegyzésben lesz szó a választási rendszer törvényhozást érintő kérdéseiről, így a végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágak végleges szétválasztására és egyensúlyba hozására akkor kerül sor.