Már megszokhattuk, hogy az Európai Unióban szuperfontos csúcsokat tartanak, amelyek után a vezető politikusok kiállhatnak mosolyogni a kamerák elé. Ekkor remek beszédeket hallhatunk arról, hogy a válságot felszámolták, és Európa visszatért a helyes ösvényre – aztán miután alszunk egyet, kettőt, harmincat, akkor jövünk rá, hogy igazából nem történt semmi, és ismét össze kell hívni egy szuperfontos, sorsdöntő csúcsot.
Már csak ezért is megvan minden okunk szkeptikusan közelíteni Barroso bizottsági elnök csütörtöki, az Unió állapotáról szóló beszédéhez. Ennek ellenére amellett szeretnék érvelni, hogy ez a beszéd más volt, mint a legtöbb, amit Európában hallhatunk: más, mert őszinte volt, logikus és merész, valamint tökéletesen felismerte a realitásokat.
Őszinte volt, mert volt bátorsága beszélni az Unió egyik legnagyobb problémájáról, a hitelesség hiányáról:
„Túl sokszor találkozhatunk egy ördögi körrel. Először is, nagyon fontos döntések születnek a jövőnkről az európai csúcsokon. De aztán, a következő napon, azt láthatjuk, hogy ugyanazok az emberek ássák alá ezeket a döntéseket, akik meghozták őket. Arról beszélnek, hogy túl messzire mentünk, vagy pont hogy nem elég messze. És akkor el is jutunk a hitelesség problémájához. A megbízhatóság problémájához.”
Ezzel Barroso keményen beszólt a kormányoknak, amelyek saját nemzeti és (mondjuk ki) belpolitikai érdekeiket egyfolytában az összeurópai érdekek fölé helyezik. Úgy nem érdemes közös döntéseket hozni, ha utána senki nem akar felelősséget vállalni érte, ha senki nem ismeri el, hogy ezek közös döntések voltak. Mindig könnyebb Brüsszelre mutogatni, aztán otthon Párizsban vagy Budapesten a nemzeti érdekek harcos védelmezőjeként tetszelegni a választók előtt.
A beszéd emellett egyszerre volt logikus és merész, amikor a korunk kihívásairól beszélt:
„Igen, a globalizáció európai egységet követel meg. Az egység több integrációt követel meg. A több integráció pedig több demokráciát, több európai demokráciát. Ez Európában elsősorban azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy ugyanabban a hajóban vagyunk. Azt jelenti, hogy felismerjük, hogy közösek az európai érdekeink. Azt jelenti, hogy elfogadjuk, hogy a sorsunk egymásrautaltságát. (…) Ez az egyetlen módja, hogy lépést tartsunk a változások iramával. Ez az egyetlen módja, hogy elérjük a szükséges hatékonyságot és (gazdasági) méretet, hogy globális játékosok legyünk. Ez az egyetlen módja, hogy megvédjük értékeinket, mert egy változó világban (ez) már az értékekről is szól”
Ezeket a gondolatokat nehéz megcáfolni, ám a tagállamok mégsem akarják ezt elfogadni, mert az bizony komoly következményekkel járna. Olyan következményekkel, amelyeket Barroso is említett az európai gazdaságról szólva:
„A helyzet világos: egy tagállam gazdasági döntései hatással vannak a többiekére. Tehát szükségünk van egy szorosabb gazdaságpolitikai koordinációra. (…) Szükségünk van egy erős és kötelező érvényű keretrendszerre a nemzeti döntéshozatal számára a legfontosabb gazdaságpolitikákban, hogy megelőzzük az egyensúlyhiányok kialakulását.”
Itt arról van szó, hogy Brüsszel nagyon komolyan beleszólna abba, hogy a tagállamok milyen gazdaságpolitikát folytatnak. Természetesen eddig is voltak bizonyos szabályok, de ezek elég puhák voltak. A gazdaságpolitika tipikusan olyan terület, amelyet a nemzetállamok féltve őriznek maguknak, és nem szeretik, ha ebbe bárki beleszól. Barroso tehát erősen rátaposott a nemzeti szuverenitás eszméjének tyúkszemére.
Természetesen a beszéd politikai unióról szóló része okozta a legnagyobb visszhangot. Olyan mondatok hagyták el az EB-elnök száját, amelyre azt hiszem, senki nem számított:
„Egy mély és valódi gazdasági és monetáris unió, egy koherens kül- és védelempolitikával rendelkező politikai unió végső soron azt jelenti, hogy a jelenleg létező Európai Uniónak fejlődnie kell. Ne féljünk a szavaktól: el kell mozdulnunk a nemzetállamok föderációja felé. Erre van szükségünk. Ez van a politikai látóhatárunkon. Ma a nemzetállamok föderációjáért szólalok fel. Nem egy szuperállamért. A nemzetállamok demokratikus föderációjáért, amely képes megbirkózni a közös problémáinkkal, a szuverenitás megosztása által oly módon, hogy minden egyes (európai) ország és állampolgár képes legyen irányítani a saját sorsát.”
Ezek azok a szavak, azok a gondolatok, amelyekre az európai projektben hívők régóta szerettek volna hallani. A képlet egyszerű: a gazdasági problémáink megoldásához és versenyképességünk javításához mélyebb gazdasági integrációra van szükség, ehhez pedig mélyebb politikai unióra, nemzetállamok föderációjára van szükség, nem egy nemzeti érdekek mentén szétforgácsolódott közösségre. És persze közös védelmi és katonai kapacitásokra, mert „együtt megvan hozzá az erőnk, hogy a világot egy igazságosabb (…), az emberi jogokat tiszteletben tartó hellyé tegyük”.
Persze egy szép beszéd még nem ér sokat, sőt: ha ez után Barroso nem tesz semmit, akkor azzal pontosan azt a hatást fogja elérni, amiről ő is beszélt, vagyis hiteltelenné teszi magát és a föderalizmus ügyét. Az EB elnöke egy nagyon konkrét határidőt adott magának: 2014-et, a következő európai parlamenti választásokat.
Csak remélni tudom, hogy sikerrel fog járni, mert akkor a csütörtöki beszéd történelmi jelentőségűvé fog válni. Ellenkező esetben viszont csak egy lesz a sok közül.
(Az idézetek a szerző saját fordításai)
Az utolsó 100 komment: