„Egy van, mi különösen szívemen fekszik, mert Magyarhon jövője véleményem szerint attól függ. Különféle nemzetiségek iránt legyünk jogkiosztásban minél bőkezűbbek. Nem csak Ausztria halt meg, hanem Szent István Magyarországa is…”

 

(Teleki László levele Kossuth Lajosnak, 1849. május 14.)

 

Van valami furcsaság abban, hogy a három nagy ünnepünk közül – augusztus 20., október 23. és március 15. – éppen ez utóbbit szokta talán a legkisebb érdeklődés követni. Augusztus 20-án nézzük a tűzijátékot, mert „onnantól van Magyarország”, szomorúak vagyunk október 23-án, amiért már megint összefogott ellenünk az egész világ (a szovjetek jöttek tankkal, az amcsik meg sehogy), de vajon átérezzük-e mindannak a súlyát, ami az egyetlen tavaszi ünnepünkön történt?

Úgy érzem, nem. Nem tudom, hogy ez a sosemvolt oktatási rendszerünk hibája, vagy csak elegünk van az áporodott és művházszagú ’56-os megemlékezésekből, amik miatt joggal támadhat olyan érzésünk, nemzeti ünnepeink igazi célja az üres hagyományőrzés csupán. Valaki elkezdte, mi meg nem merjük abbahagyni.

Akárhány elfuserált rendezvényt is láttunk már, akármilyen agymosásban is részesültünk közoktatás címszó alatt, tudnunk kell, milyen fantasztikusan jó dolgokat köszönhetünk a másfél évszázaddal ezelőtt történteknek és mindazoknak, akik részt vettek benne.

Március 15. ugyanis a Magyar Köztársaság ünnepe: történelmünkben először mondtuk ki, hogy csak mi és senki más nem dönthet sorsunk felett; először vetettük fel, hogy minden magyar egyenlő, így mindannyiunknak ugyanakkora részt kell vállalnia közterheinkből; hogy közügyeink felőli döntéshozatalról pedig saját megállapodást kötünk az ország polgárai között. Népszuverenitás, leviatán, parlamentarizmus, proto-elnöki köztársaság, sajtószabadság, jobbágyfelszabadítás, szabad vállalkozás, felekezetek és nemzetiségek elismerése. Egy demokrácia építőelemeit hoztuk létre a semmiből, egy csaknem ezeréves királyság sötétségében.

Március 15-étől egyenes út vezetett az áprilisi törvényekig, a függetlenségi nyilatkozatig, a nemzetiségi határozatig és a zsidóság emancipációjáig – és persze az osztrák és orosz intervencióig. Ugyanakkor ’48-49-ben született meg az eszme, ami ugyan kevéssé ölthetett testet az elkövetkezendő évtizedekben, mégis ennek védelmében kelt fel az ország népe ’56-ban és '89-ben, hogy azt mondja, eddig és ne tovább.

Ha jelenünknek van igazi múltja, akkor az ez. Annál fájóbb, hogy a XXI. század Magyarországán, amikor senki nem fenyeget minket, se Habsburg, se szovjet; amikor minden lehetőségünk megvan arra, hogy valóra váltsuk a Köztársaságot, amit másfél százada álmodunk, ostoba és barbár múltidézésbe menekülünk. Megtagadjuk a köztársaság eszméjét, korlátozzuk a sajtószabadságot, relativizáljuk az alapjogokat, nem tiszteljük a magántulajdont, egyenlő közteherviselés helyett önkényes sarcokat vetünk ki, kirekesztjük a különböző nemzetiségeket és kisebbségeket, vallási alapvetéseket írunk elő és gúnyt űzünk a népszuverenitásból.

Pedig ha létezik nap, amit magyarként ünnepelnünk érdemes, akkor az a mai. Minden, ami szép és kedves, minden, amire büszkék lehetünk társadalmi és politikai értelemben, azt lényegében 1848. március 15-e indította útjára. Amit ma Magyar Köztársaságnak hívunk, akármivé is akarják átnevezni, és akárhogy próbálják felszámolni, ekkor született meg, és mi nagyon büszkék vagyunk rá.

:)

Még egy pár menő idézet:

"Midőn a magyar nemzet elidegeníthetetlen természetes jogainál foga az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja: hogy azon népekkel, melyek vele ezelőtt egy fejedelem alatt állottak, békét s jószomszédságokat alapítani s folytatni, és minden más nemzetekkel barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata." (Függetlenségi Nyilatkozat, 1849. április 14.)

„Uraim, ha a zsidó nép szinte ott van a csatatéren és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságáért, melyet csak remél, azon jogokért, melyeket nem bír, mit bírnak a többiek, kik vele együtt harcolnak, azt hiszem … eljött az idő, hogy a nemzetgyűlés azon elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők." (Szemere Bertalan, 1849. július)

"3. A községi tanácskozásokban mindenki akár magyar, akár anyanyelvén szólhat, a jegyzőkönyv pedig a községben divatozó nyelvek közül azon nyelven fog vezettetni, mely a szabad választás szerint megállapíttatik.
4. A törvényhatósági mindenféle ülések tanácskozásaiban mindaz, ki szólásra feljogosítva van, véleményét és szavát akár magyar, akár anyanyelvén előadhatja." (Nemzetiségi határozat, 1849. július 28.)