Talán a szavazati jog kérdése az, amire igazából talán kár is bejegyzést vesztegetni, hiszen elvárható lenne, hogy a XXI. században mindenki számára morális posztulátum legyen, hogy nemétől, vallásától, világnézetétől, keresetétől, végzettségétől, stb. függetlenül mindenkinek joga van a szavazatához. Még Magyarországon is.

Ezt a jogát senki sem idegenítheti el, senki sem adhatja el másnak, és senkiét sem veheti el. Ezen jog gyakorlását kivételes esetekben felfüggeszthetik a közösségi szabályoknak megfelelően: bizonyos életkor betöltéséig vagy esetleg bűncselekmény elkövetése miatt.

Éppen ezért teljesen abszurd és alapvetően demokráciaellenes minden olyan felvetés, ami többlet szavazati jogot ad (1.) bárkinek, ráadásul (2.) mások helyett, mások felügyeletéért. Akármennyire is szépnek hathat a gondolat, hogy „ahány gyerek, annyi szavazat”, mégis honnan a csudából vesszük a bátorságot arra, hogy feltételezzük, politikai kérdésekben szülő és gyermek érdekei, véleménye törvényszerűen egybevágnak? Tudom, hogy vannak szülők, akik fanatikusan hisznek ebben, nekik csak annyit tudok mondani, szégyelljék magukat, és kezdjék emberszámba venni saját gyermekeiket.

Hasonlóképpen megy szembe a köztársasági eszmével az a tendencia, ha határainkon túl élők tömegesen kapnak és rendelkeznek magyar állampolgársággal. Ezzel sajnos nem sokat lehet kezdeni, a kocka el van vetve. Mindazok a politikusok, akik nacionalista hergeléssel akarták népszerűségüket növelni, és mindazok a határon túliak, akik romantikus felbuzdulásból egy tőlük kilométerekre lévő államalakulathoz nyilvánították ki csatlakozási szándékukat, úgy gondolom, súlyos hibát követtek el.

Először is nem az állampolgárság tesz valakit magyarrá. Ez döntés és szív kérdése: senki nem lett történelmünk során kevésbé magyar, mert egy más államalakulathoz tartozott. Sem Kossuth, sem Széchenyi, sem Deák, sem senki.

Továbbá minden jel arra utal, hogy előbb-utóbb egy súlyos dilemmával állítanak szembe bennünket: miért is ne lehetne szavazati joga minden határon túlinak? Hisz a politikai nemzet tagjaivá váltak nemrég…

Éppen ezért fontos a szavazati jogot magyarországi lakóhelyhez kötni, az ugyanis mégsem járja, hogy olyanok szóljanak bele közügyeinkbe, akik nem is igazán érintettek azokban. Akármennyire is szeretjük őket.

A harmadik szempont, amit a szavazati joggal kapcsolatban mindenképpen fel kell vetnünk, az a nagykorúság és a tankötelezettség kérdése. Oktatáspolitikai, szociális és gazdasági vonatkozásoktól eltekintve az nem fordulhat elő, hogy a tankötelezettség lejártával állampolgáraink ne kapjanak automatikusan szavazati jogot - legyen ez 18, 17, legújabb felvetés szerint 15 vagy akár 4 éves kor.

Olyan meg se forduljon a fejünkben, hogy valakit teljes mértékben alkalmasnak nyilvánítunk arra, hogy adót fizessen jövedelme után, de azért inkább mégse szólhasson bele, hogyan költsék azt el. Pláne felejtsük el, hogy két egyező korú állampolgár közül csak az rendelkezzen szavazati joggal, aki dolgozik, és az, aki még oktatásban vesz részt, pedig ne. A szavazati jog ugyebár nem köthető az adózott jövedelem nagyságához, szegény és gazdag szava ugyanannyit ér. Egyet.

(Egyébként a CIA World Factbookja szerint pontosan ez fordul elő Boszniában, Horvátországban és Szlovéniában…)

Mindezek után álljon itt jelenlegi alkotmányunk egyik leghaladóbb szellemiségű passzusa:

70. § (3) A Magyar Köztársaságban minden menekültként, bevándoroltként vagy letelepedettként elismert nagykorú személyt megillet az a jog, hogy a helyi önkormányzati képviselők és a polgármesterek választásán - amennyiben a választás, illetve a népszavazás napján a Magyar Köztársaság területén tartózkodik - választó legyen, valamint a helyi népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen.

Beszélgettünk hat héten keresztül. Volt szó itt arról, amihez értünk, amihez nem értünk, amiről azt gondoltuk, hogy értünk, és amiről azt gondoltuk, nem értünk, aztán kiderült, mégis. Ha nagyon fellengzősnek szeretnék tűnni, akkor úgy szólna a hivatalos verzió, hogy: „megpróbáltunk válaszokat keresni a bennünket körbevevő anomáliákra, megérteni a világot és a különböző területeket érintve valamiféle konszenzusra jutni, és jobbító szándékkal javaslatokat tenni arra, hogyan lehetne változtatni életünkön.”

Valójában „csak” véleményeztünk.  Ugyanakkor mégiscsak van abban valami, hogy ha az ember megpróbál válaszokat keresni arra, ami foglalkoztatja, azaz elgondolkodik az őt körülvevő világon, akkor talán arra is esély van, hogy esetleg hosszú évek elteltével ráérezzen azokra az összefüggésekre, amelyek egyelőre átláthatatlanok, de mégis befolyásolják a magán és a köz-jövőt. A mai beszélgetés különösen érdekes volt, hiszen a korábbi viták mindegyikében megállapodtunk abban, hogy a bármely területet érintő ismeret-hiány az oktatásra, a képzés minőségére vezethető vissza. Így ezeket a hiányosságokat próbáltuk felderíteni amolyan összefoglalásképpen a Hétköznapi Ifjú Titánok „első évadának” utolsó adásában azokkal, akik MÉG szereplői az oktatási rendszernek. Arra ugyan nem maradt idő, hogy azt is megbeszéljük, milyen az ideális oktatási mód és rend, mert abban mindenki egyetértett, hogy EZ nem AZ, de talán a következő tervezett műsorokban…

Egyben biztos vagyok. Ezeket a titánokat (mind a hat adás résztvevő fiataljait) érdemes meghallgatni, mondanak valamit, amire oda kellene figyelni. Gondolkodnak. Jó lenne abban is biztosnak lennem, hogy ez a frissesség pár év elteltével sem múlik el, és nem feltétlenül az lesz a következménye, hogy hallgatólagosan belesimulnak a mindenkori társadalmi rendbe, mert hát… az előző generációk is ezt csinálták.
 

Rudas Attila

Hétköznapi ifjú titánok - 6. rész: Oktatás és munkaerőpiac by hunpublius6

Az évadzárás vitapartnerei Mihalovits Ervin, Szalai Máté és Szalai Ervin voltak.

Köszönjük minden hallgatónak, vendégnek és közreműködőnek,

induljon a tavasz!

Az e heti adásban a média helyzetéről beszélgettünk. Szakemberképzés, a befogadóközönség kultúrája, szórakoztatás kontra közszolgálatiság és persze médiatörvény.

Rudas Attila vendégei voltak: Ozorai Sára, Ritó Szabolcs és Szalai Ervin

Hétköznapi ifjú titánok - 5. rész: Média, közszolgálatiság és szórakoztatás by hunpublius5

Az évadzáró hatodik adás 2011. március 1-én kedden délelőtt élőben hallgatható a Muzsikusrádió honlapján 10-től 12 óráig. Széttépjük a magyar felsőoktatást.

2011 egy sorsfordító év a Közel-Kelet életében, és egy kivételes lehetőség Európa és a Nyugat számára. Az elmúlt évtizedekben a különböző diktatórikus rezsimek könnyedén kaptak bebocsátást és elfogadást a nemzetközi közösségbe két okból kifolyólag: nagy olajkészletekkel rendelkeztek, és a legtöbbjük kimondottan-kimondatlanul is együttműködött a Nyugattal. Egy olyan környezetben, ahol az Izrael-ellenesség és a fundamentalizmusra való hajlam jelentős mértékben jelen van, Washington és Európa számára a jófiú diktátorok támogatása egyszerűen a könnyebb és racionálisabb lépésnek tűnt.  Nem más ez, mint a jó öreg „He may be a son of a bitch, but he is our son of a bitch”-mentalitás.

E rezsimek támogatása viszont a saját nyugatos, demokratikus elveink részleges feladásával járt. Példának okáért Szaúd-Arábia a mai napig a Nyugat egy jelentős szövetségese, pedig nem biztos, hogy az ember szívesebben élne ott, mint Iránban. Az értékeink tehát erős ellentétben álltak az érdekeinkkel – egészen a mai napig.

Ma kivételes lehetőség előtt áll a Nyugat és Európa, melyet ki kell használnia: segíteni kell az autokratikus rezsimek megdöntésére irányuló törekvéseket, támogatni kell az arab demokrácia létrehozását a lehető legkevesebb nyomással és beleszólással.  Ehhez az első lépés egy katonai beavatkozás lehetne a forradalmakba a nép oldalán. Hol kezdjük el ezt a folyamatot, ha nem a polgárháborúba süllyedt Líbiában?

Tudom, hogy a katonai beavatkozás mindig kényes téma, és sosem lehet egyértelműen eldönteni, hogy egy beavatkozás támogatandó-e, jó-e, hasznos-e. Nem tudhatunk semmi biztosat a jövőről, de gyakran a jelenről sem. Ennek ellenére, én úgy érzem, a mérleg serpenyője ezúttal a beavatkozás irányába dől.

Ezt a következő okok mondatják velem:

1.    Az 1969 óta hatalmon lévő Moamer al-Kadhafi őrült és kiszámíthatatlan. Az amazonokból álló testőrgárdájáról, a legváratlanabb helyeken való kempingezéséről híres ezredes az elmúlt negyven évben az egyik legbrutálisabb rendszert üzemeltette Észak-Afrikában, megpróbált nukleáris fegyvereket kifejleszteni, az elmúlt hetekben pedig elkezdte bombázni a saját népét. Nem hinném, hogy bárki meglepődne, ha kiderülne, hogy Kadhafi parancsára ezreket irtanak ki ebben a pillanatban is, ezt pedig érdemes volna elkerülni.

2.    Az országban a demokratikus ellenzék ugyan gyenge, de a társadalomban nagyon erős szerepet játszanak a különböző törzsek. Ha Kadhafit gyorsan, kevés vérontással tudnánk eltávolítani, akkor a törzsek bevonásával az anarchia kirobbanásának esélye csökkenthető.

3.    A körülmények kivételes alkalmat biztosítanak az arab társadalmak szimpátiájának visszanyerésére, hiszen a nép oldalán avatkoznánk be. Ennek felfoghatatlanul fontos és hasznos következményei lennének – ideértve Irán feltartóztatását, az izraeli-palesztin konfliktust, stb. Igaz ugyan, hogy ezt az esetleges szimpátiát nem vehetjük készpénznek, és korántsem biztos, hogy ez a jóslat beteljesül, mindenesetre az elmúlt hetekben igen sok olyan hangot lehetett hallani a tüntetők között, akik a Nyugat tétlenségét kárhoztatták, tehát a mai állapot is legalább annyi veszéllyel jár ebből a szempontból.

4.    Az Európai Unió fokozott részvétele a beavatkozásban növelhetné az integráció befolyását a régióban, ráadásul az járulékosan még a közös kül- és biztonságpolitika fejlődéséhez is hozzájárulhatna.

5.    Ugyan nem jelenthető ki biztosan, hogy a forradalom nyerni fog, de az ország már most kettészakadt, a tüntetők pedig már Tripoliban vannak. Kadhafinak olyan eszközöket kéne használnia a rend visszaállítása céljából, ami Európa és Washington számára is elfogadhatatlanok. Ha 2011 végén is az Ezredes irányítja az országot, nem hinném, hogy bárki presztízsveszteség nélkül tudna vele mutatkozni.

forrás: Goran Tomasevic, Reuters

Természetesen sok létező érv van a mellett, hogy ne avatkozzunk be. Ezeket is felsorolom, és röviden megpróbálom megcáfolni őket:

1.    A Kadhafi-ellenes kiállás erősítheti a dominó-effektust, ami Szaúd-Arábia megdöntéséhez, Irán befolyásának növekedéséhez vezethet. Ez a lehetőség is benne van a pakliban, ám ne felejtsük el, hogy a két ország, a két rendszer teljesen más. Az egyik eldőlése nem jelenti automatikusan a másik bukását is. Ráadásul, ha azokban az országokban is támogatjuk a felkelőknek, akkor ellensúlyozhatjuk Irán erősödését.

2.    Egy esetleges beavatkozás következtében nagy mértékű olajár-növekedésre számíthatunk, ami nagyon komoly gazdasági következményekkel járhat. Ez az állítás igaz, de azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ olajtermelésének mindössze 2%-a  történik Líbiában. Ráadásul már most, a polgárháború miatt leállt a teljes olajexport, így az olajár-növekedés elkerülhetetlen. Ha gyorsan és hatékonyan békét teremtünk, annak akár még stabilizáló hatása is lehet az olajpiacra.   

3.     Szinte az összes arab országban problémák vannak, nem beszélve a világ többi részét.  Ha itt beavatkozunk, máshol is be kell avatkoznunk. Ez egyszerűen nem állja meg a helyét. Az, hogy máshol nem avatkozunk be, az nem jelenti azt, hogy itt sem tehetjük.  A politika egyik legfontosabb jellemzője, hogy minden problémát nem tudunk soha megoldani, nem tudunk egyszerre mindenkin segíteni, ám ez nem jogosít fel minket arra, hogy ne tegyünk semmit.

4.    Silvio Berlusconi. Az olasz miniszterelnök probléma lehet, mert igen jó viszonyban van a menstruációról prédikáló Kadhafival, így könnyedén megvétózhat bármit EU-s szinten. Silvio széke azonban már erősen inog Olaszországban, ráadásul az EU megmutathatná, hogy nem túsza egy playboy haverkodási szokásainak.

5.    Nemzetközi jogilag csak akkor lehet katonailag beavatkozni, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa erre felhatalmazást ad, erre azonban Oroszország (és Kína) esetleges vétója miatt nem számíthatunk. Ez egy teljesen jogos érv, ám az ilyen típusú, illegitim beavatkozásnak van precedense: 1999-ben a NATO erők felhatalmazás nélkül avatkoztak be Koszovóba.  Ráadásul az eset hozzájárulhat a humanitárius beavatkozás nemzetközi jogi fejlődéséhez.

A Líbiában való intervenció tehát nemcsak hasznos, de a nyugati lelkiismeretnek is megfelelő. Kevés olyan alkalom van, amikor egy állam hozhat olyan döntést, ami nem csak egybeesik az érdekeivel, de összhangban van az értékeivel is.  Az események percről percre változnak: cselekednünk kell.

Ebben a bejegyzésben azt mutatjuk be, milyen értékre kéne alapoznunk alkotmányos rendszerünket. Először ismertetjük a számunkra kedvesebb alternatívát, ami az egyéni szabadságra és az önérdek biztosítására épül, majd azt a közérdekesdi valóságot, ami az orbáni alkotmányozást jellemzi. Végül pedig összehasonlítjuk a kettőt.

1. Az alulról szerveződő demokrácia

 „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről  le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék.”

 

(Az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata)

Az egész emberiség demokratikus fejlődésének legfontosabb öt mondata ez. Benne van minden, ami alapelvként elengedhetetlen bármiféle köztársasági államforma megalapozásához: jogegyenlőség és népszuverenitás. A hatalom forrása a nép, pontosabban mindazok az egyének, akik az államközösséget alkotják. Ezen polgároknak joguk és kötelességük saját véleményüknek, meggyőződésüknek, vágyaiknak és érdekeiknek megfelelően részt venni a közügyekben, nyomást gyakorolni, megbízni és ellenőrizni választott képviselőiket. Ennyi.

2. Felülről lefelé kényszerítő társadalom

Ezzel szemben az Orbán-féle Nemzeti Együttműködés Rendszere – így feltehetőleg a készülő alkotmány is - a magánérdekek korlátozására épül a „közös célokkal” és „nemzeti ügyekkel” szemben.

Álljon itt pár idézet a Nemzeti Együttműködés Programjából:

„Az új társadalmi szerződés a megosztottság helyett együttműködést, magánérdekek érvényesítése helyett a közjó szolgálatát, közös nemzeti ügyeink erős és hatékony képviseletét követeli.”

„A Nemzeti Együttműködés Rendszere gyökeres, alapvető változásokat követel a kormányzás minden fontos területén. A jövőben a politikának magáncélok és -érdekek helyett a közös célokat és érdekeket kell szolgálnia.”

„A Nemzeti Ügyek Kormánya az előttünk álló években érvényre juttatja a közös értékeinken alapuló társadalmi szerződést, azaz megteremti a közjó primátusát a magánérdekekkel szemben, a rend primátusát a törvénytelenséggel és törvényen kívüliséggel szemben, a biztonság primátusát a kiszámíthatatlansággal és a kormányzati káosszal szemben, a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással és kiszolgáltatottsággal szemben.”

És egy idézet Lovas Istvántól videóval:

"Akkor, amikor a Nemzeti Egységprogramban - és ezt valahogy senki nem vette észre - leírták azt, hogy mostantól kezdve a közösségnek az érdekeit az egyén, az individuum érdekei fölé helyezzük, akkor itt valami olyasmi történt, amiről senki álmodni sem mert." (5:41-től hangzik el)

 

3. Mi a baj a "közérdekkel"?

Ha közérdek alatt azt a legkisebb közös többszöröst értjük, ami a polgárok önkéntes együttműködéséből származik, akkor semmi. Annál bűnösebb viszont minden olyan állami kényszerítés, melynek céljait és elvárásait a mindenkori hatalmi elit vagy egy szűk "szakértői" csoport határozza meg.

Vegyünk példákat! Ha a hivatalos magyar népesedéspolitika (sic!) elvárásként fogalmazná meg az utódnemzést, és ennek "bátorítására" törvényen kívül helyezné a homoszexuális kapcsolatokat, továbbá általában a tartósan gyermektelen heteroszexuális kapcsolatokat is, egyértelműen megállapíthatnánk, hogy a "közösség érdekét" a magánérdek fölé helyezte.

Gyakorlatiasabb példa a kötelező magánnyugdíjpénztári pénzek visszavezettetése az állami kockázatközösségbe, ahol szintén az egyéni érdek (saját nyugdíj) került szembe a "közjóval" (állami rendszer rövidtávú fenntarthatósága).

Nagyon kevés olyan eset lehetséges, ahol az állam polgárait a közösség érdekére hivatkozva korlátoznunk szabad (pl. bűncselekmények), melyek kiválasztásakor és kijelölésekor azonban rendkívül óvatosan kell eljárnunk.

Ugyanakkor könnyen lehet, hogy ilyenfajta kényszerítések forrása nem a hivatalos kormányzat, hanem egyszerűen a többségi közvélekedés (pl. "cigánynak nem adok munkát!"). Ez ellen ugyanúgy védelmet kell biztosítanunk minden etnikai, vallási, világnézeti, lakóhelyi, kulturális és bármifajta nem destruktív kisebbségi szemlélethez, csoporthoz tartozó egyénnek. Éppen ezért könnyen belátható, hogy a magánérdek és valamifajta rosszul definiált, legtöbbször hatalmi elit által önkényesen kijelölt közérdek közül, előbbit kell választanunk.

Attól persze, hogy valaki diktatúrák szókészletét használja még nem lesz feltétlenül diktátor, sem országa diktatúra. Ugyanakkor hazánk nem érdemli meg azt a felületességet, hogy szó nélkül hagyjuk, alkotmányunk őrült szavak lelőhelyévé váljék. Európai és magyar örökségünkkel egyaránt ellentétes a közösség egyének fölé helyezése, hiszen civilizációnk legnagyobb és legforradalmibb találmánya éppen az egyén jogainak és érdekeinek védelme bármiféle többség zsarnokságával szemben.

(A bejegyzéshez jó szívvel ajánljuk Sebastian Haffner Egy német története c. könyvének 39. fejezetét.)