Forrás: BBC/Reuters

A legtöbb nemzetközi kiterjedésű, sokszereplős és több szinten zajló konfliktust nehéz megérteni az események pusztán kronologikus felsorolásával – különösen, ha egy olyan, Magyarországtól távoli és kultúrájában idegen országról van szó, mint Irak.

A hét elején, tizenegy évvel Szaddám Husszein megbuktatása után egy, az iraki al-Káidából kinőtt dzsihádista katonai csoport gyakorlatilag hadjáratot indított Irakban, elfoglalva számos várost és települést, köztük a politikai, gazdasági és kulturális központnak számító Moszult. Az Islamic State in Iraq and Syria/Levant (ISIS/ISIL) szervezet célja, ahogy a neve is mutatja, egy iszlám állam létrehozása elsősorban a mai Irak és Szíria területén. Miközben az ISIS töretlenül tart Bagdad felé, a síita Núri al-Maliki által vezetett iraki kormány eddig tehetetlennek bizonyult a helyzet kezelésére. Mindeközben a saját hadsereggel rendelkező,  Irakon belül autonómiát élvező Kurdisztáni Regionális Kormányzat kihasználva az alkalmat bevonult az olajban gazdag, vitatott státuszú Kirkuk területére. A hódításokat elítélte Irán és az Egyesült Államok is, Bassár el-Aszad pedig szolidaritását fejezte ki az iraki kormány felé. Eközben az ISIS foglyul ejtette a moszuli török konzulátus alkalmazottait és családtagjait.

Egyszóval elég bonyolult a helyzet. Ilyen esetekben az újságírók és a kutatók szeretnek narratívákat felállítani, amelyek segítenek értelmezni az eseményeket, esetleg előrejelezni a jövőt. Minden narratívának megvan a maga haszna és a maga hátránya, ezért ugyan mindegyik meg tud jeleníteni egy érdekes aspektust a konfliktusban, kizárólagosan egyik sem használható.

Melyek ezek a narratívák, és mit tudunk velük kezdeni? 

1) A konfliktus a szunnita-síita versengés évezredes történetének legújabb állomása.

Miért jó ez a narratíva? Mert felhívja a figyelmet arra a nehezen tagadható tényre, hogy a vallás tűnik a legfontosabb törésvonalnak a konfliktusban. A szunnita Szaddám Husszein bukása után az addig elnyomott síita többség hatalomra jutásával a szunniták kerültek diszkriminált helyzetbe, így eljött a reváns ideje. Ezen túl a szektariánus ellentétek kiemelésével magyarázható, hogy miért olyan fontos a kérdés Irán, Szaúd-Arábia, és gyakorlatilag az egész Közel-Kelet számára, valamint hogy miért tudta a szunnita többségű Moszult pillanatok alatt elfoglalni a radikális szervezet.

Miért nem jó? Mert nem tud mit kezdeni az egyre tökösebb szunnita többségű kurdok szerepével, akik nem állnak be az ISIS mögé, vagy Törökországgal, amelyik szintén aggodalommal figyeli az eseményeket. Ráadásul a szunnita-síita törésvonal kihangsúlyozása elfedi a két blokkon belüli megosztottságot: a különböző szunnita államok, frakciók és csoportok természetszerűleg különböző érdekekkel rendelkeznek, így más viselkedésre számíthatunk a részükről.

2) A konfliktus az amerikai beavatkozás utózöngéje, a neokonzervatív Bush-kormány tévedéseinek újabb bizonyítéka.

Miért jó ez a narratíva? Tagadhatatlan, hogy az amerikai beavatkozás középtávon destabilizálta Irakot. Ráadásul ez a narratíva alázatra és szerénységre sarkallhatja (jó esetben) a nyugati döntéshozókat; egy kis önkritika sosem árt. 

Miért nem jó? Ahogy a nyugati hatalmak megjelenése előtti közel-keleti történelem negligálása nagyképűség, úgy az is az, ha azt gondoljuk, hogy a fejlődő világ összes konfliktusa miattunk tört ki. A szunnita-síita ellentét ezerötszáz évvel ezelőtt keletkezett, nem az európai nagyhatalmak vagy az USA műve. Szaddám Husszein a nyugat nélkül is Szaddám Husszein lett volna. Ráadásul az ISIS szíriai megerősödése elképzelhetetlen lett volna az arab tavasz nélkül, amit szintén nem Bushék találtak ki.

3) A konfliktus a közel-keleti államrendszer felbomlásának újabb állomása.

Miért jó ez a narratíva? Mert keretei között könnyen értelmezhető a kurdok sajátos viselkedése, az iraki kormány tehetetlensége, és mert rámutat az ISIS kétfrontos háborújának céljára, vagyis konkrétan a posztkoloniális államhatárok módosítása iránti vágyra.  Ráadásul ezzel a narratívával regionális kontextusba és az egész térségre kiterjedő folyamatok közé helyezhetjük az eseményeket.

Miért nem jó? Mert a közel-keleti államok határainak radikális átalakítása nem érdeke és nem célja a szélsőséges szervezeteken és a kurdokon kívül egyik szereplőnek sem, így az a tudományos fantasztikum keretei között, leginkább csak a távoli jövőben képzelhető el. Ráadásul, ahogy a régió számos egyéb országa, úgy Irak sem teljesíti a gyakorlatban az államiság  alapvető, klasszikus kritériumait, így az egész társadalmat összetartó kohéziós erő (nemzeti identitás) megteremtését és fenntartását, vagy a kizárólagos állami erőszak monopólium birtoklását. Ebből kifolyólag Irak esetére nehezen lehet alkalmazni a nyugati államelméletek tételeit. 

Forrás: Georgia Political Review

4) Olaj. Nem érted,  hogy OLAJ??!

Miért jó ez a narratíva? Hát, azon túl, hogy végletesen leegyszerűsítő, buta és a történelmi folyamatokat és tényeket teljesen figyelmen kívül hagyja, arra jó az olajra kihegyezett diskurzus, hogy rávilágítson a konfliktus legközvetlenebb továbbgyűrűző hatására (hashtag olajárak), amelyet bizony mi is könnyen megérezhetünk heteken belül.

Miért nem jó? Hát, azon túl, hogy végletesen leegyszerűsítő, buta és a történelmi folyamatokat és tényeket teljesen kívül hagyja, semmi. Az olaj lelőhelyek birtoklása nyilván stratégiai kérdés egy polgárháborúban, de a konfliktus elsődleges meghatározója nem a fekete aranyért való versengés. Ez az aspektus ugyan nem hagyható figyelmen kívül, de azért óvjuk magunkat az elbutulástól.

5) A konfliktus a jó-rossz küzdelme, ahol a nyugatnak kötelessége kiállni… valaki mellett.

Miért jó ez a narratíva? A normatív azonosulás iránti vágy fontos szempont lehet egy konfliktus megértéséhez, és felveti a nyugati beavatkozás szükségességének kérdését. Ráadásul én is azokhoz a dekadens imperialista nyugati gondolkodókhoz tartozom, akik igazából örülnének, ha a világon mindenhol kitörne a demokrácia.  

Miért nem jó? Mert ugyan az ISIS kegyetlenségéhez és embertelenségéhez nem fér kétség, sajnálatos módon nem tudunk olyan szereplőt találni a konfliktusban, amelyik teljesítené a nyugati morális elvárásainkat. A síita kormány természetszerűleg Iránhoz húz, egyértelműen a saját felekezetéhez tartozó muszlimokat részesíti előnyben, tevékenysége során pedig nem tett tanúbizonyságot az átláthatóság és demokrácia iránti elköteleződéséről. Ráadásul, tovább kavarva a szálakat, az ISIS Szíriában harcosan küzd Basár el-Aszad uralma ellen, akit szintén nem szeretünk, támogatói között pedig az USA-szövetséges Szaúd-Arábiat és Katart is megtalálhatjuk. Ha mindenképp azonosulni kell valakivel, akkor én a sokat szenvedett kurd népességre teszem a voksomat – bár az sem meríti ki a bajtársiasság fogalmát, hogy az iraki kormány kérése ellenére a kurd erők nem igyekeztek feltartóztatni a közös ellenséget, helyette inkább kihasználták a helyzetet.  

Összességében tehát találhatunk legalább négy-öt nagynarratívát, amelyek közül mindegyik tartogat releváns tanulságot, és amelyek mindegyike segíti az események megértését. Éppen ezért viszont nem tudjuk leegyszerűsíteni a konfliktust kizárólag az egyik fent leírt aspektusra sem. Az iraki válság lefolyását legalább három belső (ISIS, a bagdadi kormányzat és a kurdok) és számtalan külső (Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, Katar, Izrael, az Egyesült Államok) szereplő határozza meg, nem beszélve a szíriai helyzetről, így egyszerű válaszok – sajnos – nem adhatóak a konfliktus vizsgálata során.