Miközben már négy halálos áldozata volt a törökországi zavargásoknak, az arab tavasz után a demokratikus forradalmakra kiéhezett nyugati sajtó rögtön „török tavaszt” emlegetve rávetette magát az eseményekre: sok újság átvette egyes tüntetők nyelvezetét, Erdogan miniszterelnököt iszlamista autoriter vezetőnek, az utcai eseményeket pedig demokratikus jogokat követelő tüntetéseknek nevezve.
(Forrás)
Mindenkinek szíve joga értékítéletet mondani egy közszereplőről, egy kormányról vagy egy országról, ám mielőtt ezt megtennénk, érdemes több oldalról megvizsgálni a történéseket, észben tartva a következő szempontokat:
1) A törökök szabadságfoka, ha nem is éri el az európai standardokat, messze magasabb értékű, mint a Közel-Kelet más országaiban – még akkor is, ha az ország nem nevezhető teljes mértékben nyugati demokráciának. A Freedom House a részben szabad kategóriába helyezte Törökországot, ugyanannyi pontot adva a politikai és polgári szabadságjogok érvényesülésének, mint a mai Tunéziának. Ugyanakkor Ankara ezen a mércén jobban teljesített, mint a forradalom utáni Egyiptom vagy Líbia – tehát az észak-afrikai tüntetők egy felkeléssel jutottak oda, ahonnan a törökök most elindulnának. Ne feledjük, hogy Törökországban már nagyon régóta szerveznek demokratikusnak tekinthető választásokat. Ugyanakkor a török „demokráciának” e vonások mellett számos gyenge pontja is van, ezt el kell ismerni. A hadsereg, amelyik az elmúlt évtizedekben többször kisebb-nagyobb puccsot hajtott végre, a mai napig ilyen erős befolyással van a politikai és gazdasági térben; ezen túl Törökország a szólásszabadság, a sajtószabadság vagy a kisebbségvédelem tekintetében is igen erős hátránnyal rendelkezik a nyugati standardokhoz képest.
2) A török gazdaság és társadalom állapota hasonlóan kettős: a legtöbb mutató (így a háztartások jövedelme, a várható élettartam, a szubjektív elégedettség, az iskolázottság stb.) az OECD-átlaga alatt van, ugyanakkor a térség többi országa fölött. Ne felejtsük el továbbá, hogy 15 000 dollárral az egy főre jutó GDP tekintetében messze megelőzi Egyiptomot (6600 dollár), Tunéziát (9700 dollár), Líbiát (13 300 dollár), de még az EU-tag Romániát (12 800 dollár) és Bulgáriát (14 200 dollár) is.
3) Erdogan miniszterelnökségéről sem vonhatunk egyértelmű mérleget. Európai és amerikai vezetők sorra ismerték el számos fontosnak tartott reformját: liberális gazdaságpolitikával felpörgette a török gazdaságot (amely mára a világ egyik legnagyobb növekedési rátáit produkálja), 2005-ben sikerült megkezdeni az uniós csatalkozási tárgyalásokat, a 2010-es alkotmányódosítással csökkentette a katonai bíróságok joghatóságát és ezzel visszaszorította a hadsereg politikai befolyását, közeledett a kurdokhoz és a jogaik alkotmányba való foglalását ígérte, népszerűségét pedig jól mutatja, hogy a 2000-es évek eleje óta folyamatosan újraválasztják. Az elmúlt években ráadásul - a kezdeti bizonytalankodások után - az arab tavasz eseményei során egyértelműen a felkelők oldalára állt - nem véletlen, hogy az ellenzéket támogató Szíria Barátai nevű csoport második megbeszélését Isztambulban tartották.Mindezek következtében a török miniszterelnök a Nyugat kedvence lett a Közel-Keleten.
Persze egy idő után kiderült, hogy Erdogan sem felel meg Európa minden elvárásának: az AKP-párt vezetője számos tekintetben teret adott az iszlám szokásainak törvényi szintre való emeléséhez, egyre inkább centralizálta a hatalmát. Brüsszelből azt is sérelmezték, hogy Törökország a 2000-es évek végére egyre inkább a Közel-Kelet felé fordult, és többek között az iráni rezsimnek is tett szívességeket (pedig a két ország közötti stabil viszony pusztán geopolitikai és gazdasági realitásokból következik), beszédeiben pedig egyre durvább és - a nyugati politikai nyelvezethez szokott fülnek - antidemokratikusabb hangot ütött meg. Ezt a stílust sérelmezik a legtöbben a mai tüntetések kapcsán is.
(Forrás)
4) A jelenleg zajló tüntetéseket sem szabad romanticizálnunk: valószínűleg még a 2006-os magyar tüntetések is konstruktívabbak voltak ennél. Nincs egységes ideológia, nincs vezetés és mondanivaló is alig akad azon túl, hogy a kormány mondjon le. Igaz, hogy a rendőrség elfogadhatatlan módon reagált a békés demonstrációra, ám az utcák szétverése sem lehet legitim eszköz. Már az eredeti, a Gezi teret védő demonstrálók is kihátráltak a tüntetők mellől, az elnök és a kormányfő helyettese pedig bocsánatot kért – ezek mind olyan gesztusok, amik bizonyítják, hogy nem egy átlagos közel-keleti autoriter rezsimmel van dolgunk. Természetesen ettől még nem kell megbocsátani a rendőrségnek az erőszakos fellépést, de nem látom be, hogy ebben az esetben hogy lehet a demokráciát erőszakkal védeni az utcákon.
5) Kezeljük a forrásokat erős kritikával. A nyugati felháborodást részben a közösségi oldalakon terjedő, brutális jeleneteket ábrázoló képek táplálták. Ezek sosem leellenőrizhetőek, hitelességük megkérdőjelezhető, ezért egy egész országról vagy egy kormányról alkotott véleményt kár pusztán ezekre alapozni.
Összességében tehát egy igen vegyes és bonyolult kép rajzolódik ki előttünk a mai török valóságról. Az események tanulsága talán az, hogy óvakodnunk kell az újságírói túlzásoktól és harsány ítélkezésektől: ahogy a 2000-es évek elején hiba volt Erdogant sztárnak és a legfantasztikusabb muszlim demokratának beállítani, úgy most is fals lenne lediktátorozni.
