"Ha a gyerekekben megvan az a képesség, hogy figyelmen kívül hagyják az esélyeket és a százalékokat, akkor talán tanulhatnánk tőlük. Ha belegondolunk, mi más választásunk van a reményen kívül? Két lehetőségünk van, orvosilag és érzelmileg: feladni vagy pokolian küzdeni"  

Lance Armstrong

- Szedtél be valaha tiltott szereket a kerékpározási teljesítményed fokozására?
- Igen.
- Mind a hét Tour de France győzelmed során használtál tiltott szereket vagy vérdoppingot?
- Igen.

Lance Armstrong csalt. A kerékpársport ikonikus alakja, milliók példaképe a tagadás hónapjai után a hétvégén egy Oprah-nak adott interjúban elismerte, hogy az egész pályafutása egy nagy hazugság volt. Hosszú évekig doppingolt, enélkül meg sem tudta volna nyerni a nagy trófeáit. A rákból felépült hős, a kitartás mintaképe közben alapítványokat hozott létre, vígan bezsebelte a jogdíjakat, majd miután 2005-ben utolsó Tour de France győzelmét is megszerezte, 4 év pihenés után visszatért a sportba – immár doppingszerek nélkül. Végül tavaly terelődött rá nagyon erősen a doppinggyanú, amit (miután  többször is hazugnak nevezve bírálóit) most ismert el először.

Ki lepődött meg azon, hogy az élsportban doppingolnak? – kérdezhetik a magukat realistának valló cinikusok. És valóban, Armstrong, mintegy mentségként, maga is elismerte, hogy semmi esélye nem lett volna a győzelemre a tiltott szerek nélkül, annyira elterjedt volt a csalás e fajtája. „Nem én találtam ki ezt a kultúrát, de nem is tettem ellene semmit” – ismerte el.

E mondatok hallatán tört rám az érzés, hogy a magyar politika hemzseg a Lance Armstrongoktól. Hányszor hallottunk már ilyen és ehhez hasonló érveket?

Miután kiszivárgott az őszödi beszéd, Gyurcsány hívei gyakran hangoztatták: igen, oké, lehet, hogy az öreg egyszer (sic!) hazudott, de cserébe Orbán sokkal többször. A másik oldal sem különb, ők is rögtön az ellenfélre mutogatnak: lám, amikor megtehették, a szocik is a kedvükre módosítgatták az alkotmányt, és ők is semmibe akarták venni az Alkotmánybíróság ítéleteit. Valószínűsíthető, hogy ez így lesz már az idők végezetéig: ha valamelyik pártról vagy politikusról bebizonyosodik, hogy érintett volt a korrupcióban, csalásban vagy demokrácia-ellenes cselekményekben, akkor a felelősség elismerése helyett/mellett kifogásként rögtön elkezdik bemártani a másik oldalt, vagy a rendszert okolják. Másképp nem lehet, ez egy ilyen „sport”: mondják ilyenkor.

Ahogy a sport világában, úgy a közügyekben is morálisan elfogadhatatlan ez az álláspont. Ha tudjuk, hogy mocskos a rendszer, akkor sem piszkíthatjuk be magunkat. Ha tiszta lelkiismeretre és morális felsőbbrendűség-érzetre vágyunk, akkor vagy maradjunk távol a korrupt játéktól, vagy változtassuk meg a szabályokat. Egy hazugságra nem mentség, hogy mások többet hazudnak - ahogy a doppingra sem mentség, hogy mások is csinálják. Ezt az érvet csak a többi csaló esetleges álszent bírálata esetén lehet alkalmazni – de ebben a helyzetben nem az ellenfelet kell legyőzni, hanem a közvéleménynek és a rajongók elvárásainak kell megfelelni. Armstrongot senki nem kényszerítette semmire. A többiek mocska nem tisztítja meg Armstrong kezét.

A politikusok viselkedése mellett természetesen a választópolgárok hozzáállása szintén nagyon fontos. Ha mi csak legyintünk az ilyen gondolatmenetekre, ha azt mondjuk, hogy nem lehet tisztán játszani, akkor ne várjuk el senkitől, hogy tisztán játsszon. Ha megtévesztenek minket a csillogó serlegek, a nagy politikai örömünnepek vagy a dicsőséges győzelmi beszédek,és nem vagyunk hajlandóak benézni a színfalak mögé és elhinni azt, amit látunk, akkor nem fogunk mást kapni, csak doppingoló sportolókat és korrupt politikusokat.

Ennél pedig, azt hiszem, mindannyian egy jobb világban, egy jobb országban akarunk élni. Ezt pedig azok építik majd föl, akik nem csalnak - ahogy Armstrong mondja, az az öt kerékpáros, aki nem doppingolt, vagy az az öt politikus, aki nem fogad el kenőpénzt. Ők az igazi hősök.