Bár az egész eset olyan, mintha egy rossz viccet mondanánk, túljutva az első nevetéshullámon láthatjuk, hogy nagyon érdekes, ami történt, és rengeteg mindent elmond – többek között a Jobbikról is. Szegedi Csanád származásával én nem akarok foglalkozni, mert őszintén szólva teljesen hidegen hagy a kérdés. Sokkal érdekesebb, hogy a nagy hazafi szerepében tetszelgő képviselő hogyan ajánlhatott fel komoly milliókat egy idegen hallgatásáért, már persze ha a gyanú beigazolódik. Azon is el lehet gondolkodni, hogy vajon a Jobbikból akkor is ki akarták volna dobni Szegedit, ha másról hazudik, és nem zsidó származásáról – de erről is csak elméleti síkon, hiszen erre sem tudunk választ adni. Ezek a kérdések azonban csak azzal foglalkoznak, hogy a jobbikos politikusok mennyire antiszemiták/korruptak – egyik sem lenne túl nagy meglepetés.

Ami viszont meglepetés, hogy Magyarországon van olyan közéleti személyiség, aki felülemelkedik a társadalmi ellentéteken, és a saját maga által vallott értékeket komolyan véve találkozik egy olyan emberrel, akivel valószínűleg alig értenek egyet valamiben.

Ez egy igen meglepő esemény egy olyan korban, amikor levegőnek nézzük azokat, akikkel nem értünk egyet, és még arra sem vesszük a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik érveit. A politikai párbeszéd ma annyit jelent, hogy az egyik oldal lekommunistázza, a másik oldal meg lefasisztázza a másikat, miközben értelmes diskurzust vagy vitát nem igen hallani.

Különösen fontos Köves Slomó döntése annak fényében, hogy egy hónappal az eset előtt Vona Gábor egy nyilvános vitára invitálta a rabbit, aki akkor nemet mondott. A magam részéről örültem volna, ha akkor is belemegy a dologba. Persze teljesen más eset a kettő ( az egyik egy pártelnökkel való nyilvános vita, a másik egy privát beszélgetés), de hiszem, hogy szükség van efféle, lehetetlennek tűnő diskurzusokra - még akkor is, ha a baloldal nagy része elveti az ilyet. 

Ha szeretnénk tenni a szélsőséges eszmék terjedése ellen, akkor nem zárkózhatunk el a vitától, sőt: kezdeményezzük azt, és győzzük meg róla a másikat, hogy nem neki van igaza. Legyünk bizakodóak, és higgyük el: ha az igazság a mi oldalunkon áll, akkor egy értelmes gondolatmenettel meg tudjuk győzni a másikat (vagy a hallgatóságot). Persze mondhatjuk, hogy rengeteg emberen nem hat egy logikus érvrendszer sem, tehát a módszer nem százszázalékos, de könyörgöm: a vitától való elzárkózás hány embert győzött már meg a történelem során?

Persze én nem akarok senkit arra kényszeríteni, hogy ha Szegedi Csanád meghívja egy sörre, akkor feltétlenül igent mondjon. Nem állítom, hogy minden kérdésben vitát kell indítani az összes elképzelhető alternatíva megjelenítésével. Azt viszont állítom, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen a szabad vitakultúra, és az, hogy mindenki a startvonalra tudjon állni, bármilyen képtelenséget vagy politikailag inkorrekt gondolatot hirdessen is. Ha nem így lenne, akkor valakinek ki kéne szelektálni ezeket a versenyzőket, ez viszont maga lenne az intézményesített korlátoltság. Ne féljünk: ha valaki nagy baromságot állít, akkor azt a választópolgár észre fogja venni, és nem fog ezernél több ember szavazni az adott pártra. Ha azonban mégis ez a párt nyerné a választásokat, az már nem a szélsőségesek hibája, hanem a miénk: ez azt jelenti, hogy nem voltunk képesek egy életképes alternatívát vagy egy meggyőző érvet felállítani az őrültség ellenében.

Köves Slomó felismerte, hogy nem ítélkeznie, hanem segítenie kell, és hogy a párbeszéd fontosabb, mint a gyűlölködés. Ha ő erre képes volt, akkor mi miért nem? Ha egy rabbi fogadhatott egy zsidó antiszemitát, akkor mi miért nem ihatunk meg egy sört Szegedivel, Vonával, esetleg Thürmerrel, Orbánnal vagy Gyurcsánnyal?