Hatalmas hír: az Alkotmánybíróság megsemmisítette az állami ösztöndíjas hallgatókkal kötendő hallgatói szerződést szabályozó kormányrendeletet, visszadobta a röghöz kötést, és 110 ezer felvételizőnek adta vissza a reményt, hogy Magyarországon is van értelme tanulni.
Örüljön mindenki, amerre lát, „na, látod, hogy ez egy rendes ország”, stb. Cserébe amennyire jó a hír, ugyanannyira elgondolkodtató, hogy az Alkotmánybíróság formai okokra hivatkozva lépett fel, tetszik tudni, hallgatói szerződésekről törvényt kellett volna alkotni, kormányrendeletben sajnos nem jó. Nem illik.
El sem tudom mondani, amúgy mennyire fontos különbségről van szó törvény és kormányrendelet között, és hogy egyébként létszükséglet a két eszköz hatásköreinek pontos kijelölése – még akkor is, ha amúgy a hatalmi ágak szétválasztását parlamentarizmusunkból fakadóan történelmileg sem vesszük túl komolyan.
Tényleg fontos dolog. Mégis az az érzésem, már megint a jól megszokott hivatali szervilizmus izzadtságszaga lengi be a levegőt: hiába állapítják meg, hogy a törvény amúgy sérti (1.) a felsőoktatásban való részvétel, (2.) a foglalkozás szabad megválasztásának és (3.) a munkavállalók szabad mozgásához való jogát, mégsem ezekre, hanem formai okokra hivatkozva dobták vissza. Piros nyomtatvány helyett sárgán kellett volna beadni?
Ha most ugyanezt a szabályozást az Országgyűlés szavazná meg, az Alkotmánybíróság valószínűleg szintén nem fogadná el. Mindenesetre láttunk már olyat, hogy kis kozmetikázással, lényegi változtatás nélkül csak átmentek hülyeségek, és mellette lehetett mondani, itt kérem független intézmények fékelik és egyensúlyolják egymást demokratikusan. Meglátjuk.
Persze az is lehetséges, hogy csak nekem túl nagyok az igényeim, és csak én szeretnék olyan országban élni, ahol az Alkotmánybíróság elsősorban a törvényeink által képviselt értékek alapján ítélkezik, és csak másodsorban foglalkozik formai követelményekkel. Ahol a „formai követelmény” nem főszabály és alkalmi búvóhely, általában is egyszerű az ügyintézés, nem kell kétszáz fős teameket alkalmazni pályázatírásra, és igen, ahol nem szórakozunk annyit azzal a fene nagy, önmagáért való állammal.