Bár az én vagyonomnál valószínűleg több tisztessége van Gyurcsány Ferencnek, kénytelen vagyok már a bevezetőben leszögezni: nem áll szándékomban az egykori miniszterelnökünket plagizálással vádolni. Ugyanis nem szabad puszta feltételezések és a politikai érdekeknek kiszolgáltatott médiaharcok alapján rögtön farkast kiáltani. Így gondoltam ezt a Schmitt-ügy kirobbanásakor is: legyenek meg előbb a tények, foglaljon állást az egyetem, szülessen jogerős döntés, és véleményezzen az Országgyűlés, majd ennek fényében – legjobb és legtisztességesebb belátása szerint – döntsön Schmitt Pál, lemond-e vagy sem.

Azonban ezen túlmenően is akadnak párhuzamok a két plágium-ügy között, és ezek közül a legfontosabb a moralitás dimenziójában keresendő. Természetesen érvek és ellenérvek is születtek már a két ügy hasonlóságában. Egyesek nyílván úgy gondolják, hogy amennyiben Schmitt Pál lemondott államfői tisztségéről saját plágium-ügye miatt, úgy most Gyurcsány Ferencnek is távoznia kellene a pártelnöki székből. Mások pedig érvelhetnek azzal, hogy Gyurcsány csupán egy 1-3%-kos támogatottsággal bíró párt elnöke, míg Schmitt Pál maga volt a nemzeti egység jelképe, így az ő döntése kötelező volt – illetve kötelezőbb. Nehéz eldönteni, hogy a mérleg nyelvén melyik érv a súlyosabb és hol az igazság, mindenesetre én azt gondolom, hogy a felsorolt érvek közül egyik sem igazán fontos, és nem feltétlenül mutatják meg, hogy mi a különbség, és mi a hasonló a két eset között.

Ugyanis a korábbi és a mostani plágium-ügy hasonlósága kimerül annyiban, hogy egy politikusunk diplomamunkája – valószínűsíthetően – nem mindenhol klappol. Szerintem azonban van egy ordítóan nagy különbség, amit sokkal fontosabbnak tartok. Mégpedig, hogy Gyurcsány Ferenc már egy megbukott miniszterelnök és politikus, akinek a magyar politikai életben nincsen keresnivalója. Azt hiszem, ebben a magyarországi gyurcsányistákon kívül mindenki egyetért. És mégis megint itt van a rivaldafényben: facebookján és a tegnapi majálison viktatúrázik, játssza a mártírt; és újra mondom az egészben a legfontosabb, hogy hagyjuk, hogy játszhasson, felépítjük neki – illetve felépíti a HírTV stábja – a színpadot. Ez az igazán nagy különbség. A Schmitt-ügyben egy, a politikai rendszert nem kellő alázattal szolgáló államfőről volt szó, most pedig egy bukott miniszterelnökről és politikusról– aki korábban szintén ebben a cipőben járt –, akit inkább tényleg hagyni kéne főni a saját levében, mintsem tüzet gyújtani alá.

(forrás)

De (!) mégsem ezek a legfontosabb problémák és kérdések, kedves olvasók! Nem az a kérdés, hogy ki plagizált, illetve ki plagizált többet vagy – pardon – hülyébben, és még csak nem is az, hogy a két ügyben van-e a moralitás tekintetében eltérés. Nézzük, mi is történt!

Egy, a baloldalhoz közelebb álló újság riportere elindította a Schmitt-lavinát. A baloldalon mindenki hőzöngött, háborgott, nagyon hatásos maszlagokkal az elnök lemondását követeli, a jobboldal pedig csitítani próbálta a kedélyeket, hűen védelmezte – szinte az utolsó pillanatig – saját emberét. Pár héttel később egy, a jobboldalhoz köthető televízió oknyomozó csoportja elindítja a Gyurcsány-plágium-lavinát. A jobboldalon mindenki hőzöng, háborog, nagyon hatásos maszlagokkal a pártelnök lemondását követeli, Gyurcsány pedig újra fürdik a népszerűség és a mártírság iszapfürdőjében.

Az igazán nagy probléma az, hogy a moralitás, amelynek dimenziója mentén sokan próbálják megválaszolni a két ügy közötti hasonlóságokat és különbségeket, nem létezik. Létezett, persze. Addig, amíg a baloldal – teljesen mindegy milyen módon – felállt és erkölcsi válaszért kiáltott: hogy ülhet egy, a kisdoktoriját plágiummal megszerző ember az államfői székben? És akkor is meglehetne még az a bizonyos moralitás és erkölcsösség, ami után annyira ácsingózunk, amikor a jobboldallal teszi ugyanezt: kiáll és Gyurcsány plágium-ügyében tisztázást követel. No, de akkor hol veszett el a moralitás?

Igen egyszerű a válasz: a politikai pártcsaták véres mezején. Ott, ahol a pártkatonák a párt és saját moralitásukért harcolnak, nem pedig az objektív erkölcsösségért, hanem kizárólag a pillanatnyi igazságok miatt szállnak harcba; szimpátiáért, szavazatért. Akkor lehetne joga bármelyik politikai oldalnak erkölcsről és moralitásról prédikálnia, ha mindkét ügyben egyforma álláspontot képviselnének, különben az egész semmit nem ér.

Ha jól emlékszem, Schiffer András azt mondta, mikor Schmitt Pál, lemondása után még az Országgyűlés egyes székeiből verbális pofont kapott, hogy „földön fekvő emberbe nem rúgunk”. Tegnap eszembe jutottak ezek a sorok, amikor a megvádolt Gyurcsányra gondoltam, és azt hittem (és hiszem most is), hogy földön fekszik, ne rugdaljuk. Aztán rájöttem, hogy egyrészt elég edzett ehhez, másrészt pedig lehet, hogy tényleg hamarabb kikerülhet így a képből – ezt majd a jövő eldönti. Ma már Schiffer fentebb idézett mondata mást mond nekem, és mást tartok a földön fekvőnek: magunkat, választópolgárokat.

Ugyanis itt ordít előttünk, ami igazán fontos a két ügyben: várjuk a morális válaszokat olyan emberektől, akik pillanatról pillanatra képesek megváltoztatni az erről alkotott saját képüket, és képesek egyik pillanatban saját tolvajukat védeni, és képesek máskor egy ugyanolyan tolvajlást bűnnek kikiáltani. Dönts, kedves választópolgár: lefekszel-e újra?