A volt gimnáziumomban már tradicionális végzős Prágai osztálykiránduláson voltunk. Este volt, fiúszoba, hostel. Sörösüvegek, üvöltözés, punnyadás felváltva. Éppen elhalkuló röhögés, bátortalanul nyíló ajtón zaklatott lány, osztálytársunk lép be:

- Forradalom van Budapesten!

- Mi van? 

- Forradalom van Budapesten. 

- Jaj, hagyjál már, ki a faszt érdekel…

- Komolyan! Most írta a barátnőm, hogy lángokban áll a tévészékház, a Kossuth téren pedig gyűlik a tömeg.

Csend. Néhány tizedmásodperc múlva páran felpattantunk, és elkezdtük faggatni a hírhozót. Emlékszem, alapvetően két dolog járt a fejemben: Hogy valahogy próbáljak meg nyugodtnak tűnni, közömbös arccal és flegmasággal reagálni. Mindeközben kérlelhetetlenül fel-feltűntek bennem az iszonyatosan pocsék ’56-os filmek és az áporodott művházszagú rendezvények momentumai lezárt határokról, sebesültekről, káoszról – és bár ezt valahogy sosem emelték ki – esztelenségről. Mi van, ha komoly a helyzet? Hogy jutok haza? Mi lesz a családommal? Netán másik országban kell majd élnem azt várva, hogy egyszer talán majd minden jóra fordul odahaza? 

A hosszúra nyúlt másodpercek és lázas gondolkodás egyértelműen a pánik jelei voltak. Mire már nagyjából minden lehetséges negatív forgatókönyvet végigfuttattam, és kénytelen voltam belátni, hogy bármi lesz, nem lesz jó, végül felhívtam szüleimet, hogy akkor mi is történik odahaza. Kész voltam mindenre.

Persze a budapesti forradalom elég gyorsan lekerült az asztalról, és a tévészékház sem lángokban áll, hanem csak pár helyen ég. Na meg pár autó. A tömeg sem olyan nagy, és nem az ország összes Fidesz-szimpatizánsa akarja lámpavasra fellógatni a többieket. Ez jó. A pánik végleg elmúlt, és menedzselhető, komor nyugtalanság váltotta helyén. Újratervezés.

*

Az egészen gyorsan egyértelművé vált, hogy szeptember 18-val egycsapásra megváltozott minden, és az a Magyarország, ahonnan pár nappal azelőtt osztálykirándulásra indultunk Prágába, nem létezik többé. 

A változás a saját életemben is megmutatkozott. 2006-ban még javában a tizenévesek boldog-zaklatott életét éltem egy budai elitgimnázium tanulójaként. Az órákon többnyire csak unatkoztam, a tanáraimról általában nem voltam jó véleménnyel, és a két dolog, ami egy kicsit is lekötött, hogy délutánonként minél jobban érezzem magam a barátaimmal, és minél több időt tölthessek kettesben a barátnőmmel. Gyakorlatilag ennyi.

Ennek ellenére valamennyire úgy éreztem, követem a politikai eseményeket, de visszagondolva ez közel sem volt így. Persze tisztában voltam vele, milyen pártok és kik versengenek a hatalomért, és mindig volt, aki kevésbé volt ellenszenves a többi jelöltnél. Ugyanúgy végighallgattam családom felnőtt tagjainak vitáit például a Bokros-csomagról, Medgyessyről vagy éppen Orbánról mint mindenki más, de ezek a viták valahogy mindig távolinak, feleslegesnek és kissé mókásnak tűntek. 

Az elmúlt öt évben azonban hatalmasat fordult a világ, hirtelen mindennél fontosabbá vált, hogy valahogy megértsem, mi miért történik; hogy milyen megfontolások állhatnak a választási ígéretek, szólamok és kormányzati intézkedések mögött. Miben érdemes hinni és mi mellett érdemes kiállni? Milyen programoknak van értelme? És ami a legfontosabb: hogyan hozhatnánk helyre mindazt, ami eddig történt?

(Életem első HVG-je)

*

Az őszödi beszéd a magyar történelem tipikus terméke: egyszerűen olyan fájdalmasan nagy horderejű esemény, amely hiába áll távol a fekete-fehér dimenzióban való mérhetőségtől, az ember képtelen árnyaltabb viszonyulásra. Pedig nagyon is megérte volna mindenkinek átgondolni, milyen értékek/bűnök vannak benne, akkor talán nem tartanánk ott, hogy az ország egyik fele vakon gyűlöl benne minden állítást, a másik fele pedig ugyanolyan vakon imádja a „kiadás” körülményeit is.

Először is annyiban talán a világ egyik legőszintébb beszéde, hogy tényleg semelyik másik politikus még csak nem is utalt rá, hogy a magyar társadalom alapvető igazságtalanságoktól fuldokol (lásd idézet). Az egészségügy szar, az oktatási rendszerünk gyalázatát pedig már-már csak egyes afrikai diktatúrákhoz lehet hasonlítani. És hogy mindez azért van, mert a politikailag aktív középosztály és az elit cinkosan összekacsint: előbbi tizennegyedik havi nyugdíjat, bebetonozott munkát, szociális biztonságot, utóbbi hatalmat, állami megrendeléseket és költségtérítést kap. Ezek után tényleg komoly embernek érzi magát, aki szerint a „kurva ország” megengedhetetlen?

Azonban hiába láthatta jól Gyurcsány Ferenc, mik az ország előtt álló legnagyobb kihívások, ha egyszer évekig képes volt megfeledkezni róluk, hogy aztán egy üde tavaszi napon zárt körben mégis kifakadjon a kollégáinak. Majd teltek a hónapok, és csak nem állt a nyilvánosság elé, nem kérte a köztelevíziót, hogy elmondhassa tartalmilag ugyanezt a beszédét, nem kérte a választók bizalmát. Egyszerűen elvette. Ennél nagyobb bűn nincs, és nem is volt soha: Hagyta magát megvesztegetni politikai hatalommal, hazudott, pedig igazat akart volna mondani. 

Ezek után elképzelhetetlenül nagy károkat okoz minden egyes nappal, amíg továbbra is aktív politikai szerepet vállal. Semmiféle bűnbánást vagy belátást sem tanúsított (lásd Nixon), amiért hibái miatt drámait zuhant az emberek politikába és az országba vetett bizalma, és már alig van fiatal, aki még hinni tud közös jövőnkben. 

Ami pedig az akkori ellenzéket, a mostani kormányt illeti, nekik sincs mire büszkének lenniük. A volt miniszterelnök morális bukásakor letagadták beszéde minden igazságtartalmát: nincsenek nagy igazságtalanságok, csak az a probléma, hogy a szocik talicskával viszik ki a pénzt… Visszautasították, hogy felvegyék a földre hullajtott zászlót, és a politikai szerencsejárást meglovagolva vitathatatlanul bontani kezdték a demokratikus intézményrendszerünket. Nincs diktatúra, de az irány megvan hozzá. 

*

Amit az elmúlt öt évből tanultam, az nagyjából a következő. A politikát nem vehetjük félvállról, és pláne nem bújhatunk elégtelen tájékozódás és gyűlölködés mögé. Muszáj volt rájönnöm, hogy a politika nem személyekről, nem Gyurcsányról vagy Orbánról, hanem intézkedésekről és programokról, de mindenekelőtt értékrendről szól. 

Hasonlóképpen a liberalizmus sem csak drogliberalizációról, melegjogokról és Kóka Jánosról szól, hanem egyéni felelősségvállalásról és szabadságról. Arról, hogy mindenkinek joga van a saját boldogságához.

Ugyanakkor egészen addig ugyanebben a veremben fogunk vergődni, amíg nem számolunk le a félelemmel, ami gátat vet mindenfajta megoldásnak. Legtöbbünk annyira tart a jövőtől, a kiszámíthatatlanságtól és az ellentétes véleményen lévőktől, hogy képtelen megfontoltan választani, mert egyetlen célja a veszély megszüntetése, így a rivális oldal felszámolása. És ezen semmit sem változtatott, hogy két újabb párt került be az Országgyűlésbe, akik ugyanolyan hitelesen szolgálnák az elszámoltatás ügyét, mint a két öreg. 

*

Ha azt akarjuk, hogy országunk megszabaduljon végre ettől a politikusgenerációtól, és felülkerekedjen a múltból hozott akadályokon, nekünk választóknak kell rájönnünk, hogy semmi félnivalónk sincs azoktól, akik máshogy gondolkoznak a világról. Csak akkor vagyunk képesek igazán mérlegelni és jól választani, ha félelem nélkül, végre szabadon döntünk közös ügyeinkről. Ez pedig egyéni elhatározás és sok-sok gyakorlás kérdése – ráadásul egy vitathatatlanul zaklatott időszak kellős közepén. Igyekezni fogunk.