Remélem, az mindenki számára világos volt, hogy olyan apróságok, mint a Fidesz-KDNP alaptörvényének elfogadása, nem fog gátat szabni nekünk, és tovább gondolkodunk, milyen alkotmányos rendszert látnánk szívesen Magyarországon. A sorozat legújabb részében az Országgyűlést vesszük górcső alá.
1. Fékek és egyensúlyok
Politológiai közhely, hogy a nyugati demokráciákban a klasszikus hatalommegosztást a kormány és ellenzék közötti szembenállás - és ezáltal újabb hatalommegosztás - váltotta fel. Ennek előfeltétele volt a parlamentáris kormányzás elterjedése, azaz a törvényhozó kormánytöbbség és a végrehajtó hatalom összefonódása. Ezt ott lehet legkönnyebben tetten érni, hogy a kormányfőt nem közvetlenül választjuk, hanem a parlament teszi ezt meg helyettünk. Mi ezt egyáltalán nem tartjuk elfogadhatónak, de már korábban írtunk róla ITT és itt is.
Verziónk szerint a végrehajtó hatalom fejét mindenképpen közvetlenül kéne megválasztanunk, így az Országgyűlés feladatait, hatásköreit ennek megfelelően kell igazítanunk. Mivel ebben az alkotmányos rendszerben az Országgyűlésnek és a Köztársasági Elnöknek kölcsönösen sakkban kell tartaniuk egymást, így utóbbinak min. halasztó és alkotmányos vétójoggal kell rendelkeznie, míg előbbinek meghatározott körülmények között akár el is kell tudnia mozdítani az elnököt.
A jelenlegi rendszerben meghonosodott német mintájú konstruktív bizalmatlanság nyilvánvalóan nem kompatibilis ezekkel. Először is ez folyamatos parlamenti puccshoz vezetne: Mi tartaná vissza a képviselőket, hogy a nép által választott kormányfő helyére újra saját emberüket állítsák? Másfelől a konstruktív bizalmatlansági indítvány bármilyen esetben alkalmazható, amikor a többség úgy kívánja, mindenfajta tartalmi megkötés nélkül.
A fenti problémák kiküszöbölésére csak olyan bizalmatlansági mechanizmus fogadható el, ami automatikusan új Köztársasági Elnök választásához vezetne – az átmenet idejére pedig valamelyik kiemelt miniszter töltené be a megüresedett pozíciót. Hogy ez szokásjog szerint a belügyminisztérium valamely formájának vezetője, netán a kancelláriaminiszter lenne, vagy a kabinet egyszerű többséggel választana tagjai közül valakit, igazából a jövő zenéje és édesmindegy.
(Spoiler alert: a kormánytagokat kormányfő/Köztársasági Elnök jelölné, Országgyűlés megszavazná; kormányfő bármikor jelölhet újat, OGY vagy más szervek nem…)
Az Egyesült Államok alkotmánya „árulás, vesztegetés vagy egyéb súlyos bűncselekmény és vétség” (Article 2, Section 4) esetén teszi lehetővé az Elnök és más választott tisztségviselők elmozdítását (impeachment). Bár anno George Mason azt javasolta, hogy hivatali visszásság körével bővítsék az elmozdíthatóságot, ezt James Madison hathatós érvelésének köszönhetően elvetették.
Mit is jelentene ez a gyakorlatban itthon? Ha mi a Mason-féle javaslattal élve hivatali visszásság esetén is felruházzuk az Országgyűlést a választott kormányfő eltávolítására, úgy választási ígéret be nem tartása esetén is élhetnének ezzel. Egy második őszödi beszéd nagy valószínűséggel nem maradna retorzió nélkül – aminek szívből örülhetnénk – ugyanakkor rengeteg visszaélésre is számíthatnánk: Gyakorlatilag mondvacsinált ürügyekkel lehetne újra és újra elnökválasztásokba kényszeríteni az országot, ami a stabil kormányzás végét jelentené. Éppen ezért nekünk is érdemes az amerikai modell szűken vett szabályaihoz hasonlót kialakítanunk.
2. Költségvetés
A kormányprogram, költségvetés benyújtása természetesen a Köztársasági Elnök feladata lenne, és az Országgyűlés többségének kéne megszavaznia. Mivel a Köztársasági Elnököt közvetlenül választanánk, így ez ilyen formában valószínűleg nagyobb egyeztetési kényszert és több kompromisszumot eredményezne, főleg ha számításba vesszük a képviselők egyéni érdekeit - a választási rendszernél már írtunk arról, hogy mindenfajta listás elem nélkülözésével tisztán többségi rendszert képzelünk el.
3. Egy vagy két kamara?
Az eddigi gondolatmenetet követve természetesen semmi értelme nem lenne második kamarának, hiszen sem szövetségi, sem szovjet köztársaság nem vagyunk, és nem is leszünk. Akik második kamara felállítása mellett érvelnek, általában civil szervezetek képviselőit, egyházakat, szakszervezeteket, etnikai képviseletek, határon túli magyarok szervezeteit ültetnék be oda, ami enyhén szólva is abszurd, szükségképpen speciális érdekcsoportoknak kedvező. Semmilyen kiváltságokat nem adhatunk szervezeteknek – pont ebből kiindulva támadjuk a listás választási rendszert is. Egy kamara, egy ország, egyéni képviselők.
4. Tiszteletdíj
Habár nem szűken vett alkotmányos kérdés, de akár azzá is tehetnénk. Az egyik legundorítóbb dolog, ami a politikai közéletet jellemzi Magyarországon az pontosan a képviselői tiszteletdíj és költségtérítés körüli hihetetlenül álszent és populista nyáladzás. Egyrészt senki nem meri azt mondani, hogy „a Magyar Köztársaság Országgyűlési Képviselője vagyok, ezért a munkáért megérdemlek havi egymillió forintot, és ennek megfelelően fogok szavazni”, másrészt mindenféle trükközéssel mégis a lehető legtöbbet szeretnének hazavinni. Erre találták ki a költségtérítést, ahol a költségeket számlával nem kell igazolni, bár adózni mégis kell utána…
Talán ha az alkotmányba beleírnánk egy sort, hogy „a képviselői tiszteletdíj a mindenkori magyarországi átlagbér tízszerese” se több, se kevesebb, akkor talán nem kéne ezt a véresen undorító színjátékot néznünk. Aki messzebb lakik, gazdálkodja ki ügyesen. Hogy is mondják? Kiszámítható életpályamodellt mindazoknak, akik képviselőként hazájukat szeretnék szolgálni.
