Miközben egyre több, magát politológusnak nevező szakértő tevékenykedik Magyarországon, a politológia elutasítottsága (érzésem szerint) egyre inkább nő, különösen a baloldaliak és liberálisok körében. Ennek az elutasítottságnak az egyik megnyilvánulása volt Berkovits Balázs cikke a Szuverén portálon. Örültem neki, hogy végre valaki megpróbált pontokba szedve, racionálisan érvelni a politikai elemzők ellen, ugyanakkor, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értettem vele egyet. Ahogy a cikk végére értem, úgy éreztem, Berkovitsot az zavarja igazán, hogy a politikai elemzők nem értenek vele egyet. 

A cikk elején az író rögtön kijelenti, hogy „az objektivitásra számot tartó, kvázi pozitivista elemző” szerepkörre kíván koncentrálni, és azt négy pont mentén kritizálni – gyakorlatilag elvitatva annak létjogosultságát. Nézzük ezeket a pontokat!

Objektivitás. Az író szerint a fent említett kategóriába tartozó politikai elemzők egy „vulgárisan értett objektivitást” képviselnek, ami azt jelenti, hogy egy elemzendő kérdésben mindig megkeresik a baloldai és jobboldali véleményt, mindkettőt elfogadják legitimnek, mindkettőben találnak igazságtartalmat, „névértéken” veszik őket, és azt vizsgálják, hogy ki mire használta az adott álláspontot, megnyilvánulást. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor nem foglalkoznak azzal, hogy a két állításnak mennyi igazságtartalma van. Ezzel a magyar politikai elemző azt jelenti ki, hogy az igazság valahol a két vélemény között van, részigazságok pedig mindkét véleményben vannak. 

Érthető, hogy egyeseket zavarhat ez a felfogás. A baj ugyanakkor ott van, hogy az itt leírt paradigma (melyet Berkovits a politológusok szájába ad) gyakorlatilag igaz. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen olyan politikusi nyilatkozatot találni, melyről kijelenthető, hogy abszolút mértékben igaz, vagy hamis. Ez az állítás lehet, hogy túl posztmodern, de úgy gondolom, a fejlett világ társadalmai kinőtték (ki kellett volna nőniük) azt a gyermekbetegséget, hogy abszolút igazságokat keresnek/állítanak, mások véleményét pedig egyszerűen hazugnak titulálják – erre maximum az egyházak, vallások és messianisztikus ideológiák vállalkoznak jó esetben. Egy gondolkodó, a politikával foglalkozó illetőnek gyanakvással kell kezelnie mindenkit, aki magát tekinti az abszolút igazság birtokosának. Ettől kezdve az objektivitás, mint tudatállapot/módszer értelmét veszti, hiszen ha nincs igazság, nincs objektív mérce, csak szubjektív. 

Ha Berkovits cikkének ez lett volna a kritikája, azzal még egyet is értenék, ám nem ez a helyzet: a cikkben kijelenti ugyanis, hogy „természetesen mi sem lenne fontosabb, mint a valódi objektivitás képviselete, azonban a politológia elemzései ezt messziről elkerülik”. Tehát Berkovits explicite kijelenti, hogy az a baja a politológusokkal, hogy nem az igazi objektivitást képviselik – azt az objektivitást, amit Berkovits ezek szerint ismer és tud. Bármennyire is szofisztikáltan fogalmazza meg, gyakorlatilag monopolizálja az igazságot, univerzalizálja saját nézeteit – az a baja tehát, hogy a politológusok nem azt látják igaznak, amit ő. Ez racionális érvként elfogadhatatlan.  

Pártfetisizmus. Az író szerint a fentiekből következően a politológus nem hagyhatja, hogy az egyik oldal „demokratikus értelemben teljesen illegitimmé váljon”, hiszen ez által ki kéne jelentenie, hogy a másik oldalnak van igaza – ezzel pedig felmerülne vele szemben a pártosság, amit (ugye) az elemző el akar kerülni. 

Berkovits cikkében gyakorlatilag ebben a részben azért szidja a politológusokat (Csizmadia Ervint elsősorban), mert nem ítélik el a Fideszt, mint antidemokratikus pártot, pedig az már „kiírta magát a demokratikus politikai pártok közül” – hiszen, gondolom én, az író úgy gondolja, hogy ez egy objektív igazság. Fölhívnám rá azonban a figyelmét, hogy a „demokratikus” jelző, mint olyan, nem jelent semmit, mert mindenki mást ért ez alatt. Az egyetlen „objektív” értelmezése a szónak jogi lehet, az is a magyar jogrendszerbe ágyazva (tehát ez is szubjektív). Ezen értelemben azonban a Fidesz teljesen demokratikus, hiszen elfogadja a demokrácia játékszabályait, azokon belül tevékenykedik – választásokon indul, a törvényeket tiszteletben tartja (feltételezzük jóhiszeműen). Az, hogy az általa hozott intézkedések sértik Berkovits vagy az én demokratikus érzékenységemet, az már kulturális kérdés, és egyáltalán nem objektív. Tehát az író ismét elvárja a politikai elemzőktől, hogy átvegyék az ő fogalom-készletét, kulturális beállítottságát.

Politika, mint a hatalomszerzés eszköze. Ez a kedvenc részem. Berkovits szerint a politikai elemzők a „politika” szót a „hatalomért folytatott cinikus közdelemként” értelmezik - tévesen, „hiszen aligha lehetne ennél hamisabb állítást találni”.

Itt több probléma merül föl. Egyrészt amikor Berkovits ezen állítással vitatkozik, nem Török Gáborral, vagy Csizmadia Ervinnel vitázik, hanem Thomas Hobbes-al többek között – kár lenne tehát e miatt a magyar politológiát szidni.  Másrészt viszont (részben egyet értve Berkovitsal) védhető az az álláspont, hogy a politika nem (csak) a hatalomszerzésről szól, hanem arról is, hogy a politikus mit kezd azzal a hatalommal – tehát programokról, ideológiákról, célokról. Ez mind szép és jó, de fontos látni, hogy előbbit lehet, utóbbit jellemzően nem lehet ideológiák nélkül vizsgálni. 

Ajánlom az író figyelmébe a Ki a politológus? című írást, melyben Körösényi András, Tóth Csaba és Török Gábor leírnak különféle politológiai szerepfelfogásokat. Ebben (az én értelmezésem szerint) a politikai elemzőnek nem célja, hogy ideológiák mentén, a célokat és eszközöket felmérve értékítéletet mondjon egy kormány/párt programjáról (ez sokkal inkább a publicista feladata), hanem a hatalomért folytatott verseny vizsgálata. Mielőtt tehát bírálnánk Török Gábort, vegyük figyelembe a szerepfelfogását, mely abszolúte védhető. Ha Berkovits értékítéleteket akar olvasni, olvasson szerkesztői véleményeket, internetes portálokat, ideológiai alapú blogokat – de ne várja el ezt olyantól, aki kimondottan nem akar ilyesmire vállalkozni. Annak a vizsgálata pedig, hogy egy adott politikai megszólalás mögött milyen szavazatszerzési intenciók voltak, vitán felül releváns. 

Politika, mint „hatékonyság”. Ha jól értettem, itt Berkovits azért szidja az elemzőket, mert azok megemlítették, hogy a Fidesz (értékítélet nélkül) hatékonyan ír és hoz meg törvényeket, lépteti életbe programját. Itt két különböző politológust is szid, és ismét előveszi az objektivitás-kérdést, vagyis gyakorlatilag megint az bántja, hogy egyes politikai elemzők nem ítélik el a Fideszt. 

Ez a pont gyakorlatilag önismétlés, kár is bármi kommentet hozzáfűzni. 

Úgy gondolom, Magyarországon a politológusok fellépése jótékony hatású lehet, hiszen hozzájárulhatnak egy egészséges, demokratikus politikai kultúra kifejlődéséhez. Legyen a politikai elemző pártos vagy pártatlan, objektív/szubjektív szerepfelfogású, valamilyen szinten remélhetőleg gondolkodásra készteti a nézőket. Ez pedig önmagában érték.