Jelen bejegyzés mind tartalmát, mind pedig hangnemét tekintve különbözik az eddigi posztoktól. Ugyanis kivételesen nem egy - klasszikus értelemben vett - politikai kérdésre vagy történésre reflektál, hanem csupán egy szerencsétlen esetre, amelynek főszereplője Kumin Ferenc, aki egy bejegyzésében részletesen kifejti a történteket.
Csupán egyetlen félmondatot emelnék ki az említett bejegyzésből: „[…] tényleg jól illusztrálta, hogy milyen lehet bármilyen kisebbséghez tartozni egy végletesen intoleráns többségi közegben […]”. Én továbbmegyek ezen a vonalon, és kifejtem, mennyi minden más egyebet is illusztrált még ez a kellemetlen szituáció.
Egyrészt illusztrálta azt, hogy egyes emberek mennyire ki tudnak vetkőzni a jólneveltség bársonyos ruhájából, mikor számbéli fölényben érzik magukat. Másrészt pedig (és talán ez a fontosabb) jól illusztrálta azt is, hogy milyen mélységekig rágta be magát a magyar politikai diskurzusokba a személyeskedő és általánosító hangnem.
Mielőtt ezt kifejteném, muszáj leszögeznem – kapaszkodjanak és hördüljenek föl az olvasók -, hogy bizony-bizony Kumin Ferencnek igaza volt! Azonban nincsen olyan érvelés és igazság, ami nem kívánja meg a „de”-t.
Ugyanis a szóban forgó eset mindkét szereplője elkövette azt a hibát, hogy személyeskedett és/vagy általánosított. Olvasóink tudhatják, mennyire szeretjük meglovagolni a magyar politikai kultúra defektjeit, hiányait, és az ezekkel járó negatívumokat. Azonban sokszor félreérthetnek azok, akik azt gondolják, hogy amikor politikai kultúráról beszélünk, a politikai rendszerre/berendezkedésre, és annak egyes elemeire gondolunk. Pedig: a racionális politikai diskurzusra, amelyet mi is igyekszünk gerjeszteni és megoldani, noha az egyet ide, egyet oda ars politicánk többnyire éppen az ellenkező hatást váltja ki.
A legkülönösebb az egész történetben, hogy az elemzői beszélgetésben ugyanennek a személyeskedő hangnemnek még csak leghalványabb jelét sem tapasztalhattuk - ez köszönhető egyrészt a beszélgetésben résztvevők szakmai múltjának és tapasztalatának, másrészt pedig magának a műfajnak. És bár egyértelműek a nézet- és felfogásbéli különbségek (nomeg az erőfölény is), a beszélgetést végig higgadt, racionális stílus jellemezte. Majd mikor a szakmai korlátok megszűntek a beszélgetés végeztével, ismét lekerült az átlagember szintjére a politikáról való elmélkedés, és akkor hangzott el egy valóban arrogáns, illetlen (sorolhatnám naphosszat a jelzőket) megszólalás, és készen is lett a magyar politikára jellemző személykedő és általánosító szájkarate. És hozzáteszem újból: ebben a párbajban Kumin Ferenc mellett állt az igazság.
De a kötelező „de"-t akkor is boncolgatni kell. Ugyanis az általánosítás (talán) éppolyan veszélyes, mint a jelen helyzetet kirobbantó arrogancia – természetesen csak annak fényében, hogy a politikai párbeszédet valóban meg akarjuk változtatni. És az erre való igényt azt gondolom, számos példa alátámasztja, mégis sokszor érzem azt (és éreztem ebben a helyzetben is), hogy ez megint csak a szavakkal való dobálózás unalmas mezején reked. Az, hogy az igazság a mérleg melyik nyelvén nyugszik, úgy vélem, jelen helyzetben teljesen egyértelmű, és nem írom le újra.
És amennyiben ez az eset már Kumin Ferencnél is megadta annak lehetőségét, hogy a politikai blogvilágot felhígítsa személyes élményével, én is elmegyek egy személyes sérelmemig, ami abban merül ki, hogy ismét lejárattak. És nem a politikai palettán tőlem másik oldalon állók, hanem éppen olyanok, akik magukat az én liberális felfogásommal rokonnak érzik. Nekem az a legfájóbb az egész történetben, hogy egy liberálisok által szervezett rendezvényen jelen lévő liberális közönség egyes liberális tagjai képesek eldobni hitvallásukat egy visszataszítóan személyeskedő hecc kedvéért. Hiszen hová tűnt az egyén személyének és véleményének sérthetetlensége? Hová tűnt annak elfogadása, azaz a tolerancia? Hová tűnt a mindannyiunk számára kívánatos változás a konstruktív politikai viták irányába? Elmondom: még lejjebb.
Ettől függetlenül természetesen nem kívánom feszegetni, hogy ki liberálisabb a másiknál, mindenesetre újra meg kellett tapasztalnom, hogy a kisebbségben is vannak még kisebbségben.
A viszontlátásra!
