Az Alaptörvény életbe lépése óta megsokszorozódtak az Orbán-kormányt (vagy rendszert) szidalmazó politikai nyilatkozatok. Az újságolvasó állampolgár csak kapkodja a fejét, hogy épp melyik világhatalom kritizálja a szegény magyar kormányt. Többször felmerült az a kérdés is, hogy mit tehetne most az Európai Unió – hiszen mégiscsak tagjai vagyunk, és mégiscsak azzal vádolják Orbánt, hogy politikája megsérti az európai értékeket.
Előre szólok, hogy ezen írás erejéig szeretném levetkőzni magyarságomat, és csak európaiként elgondolkodni: meg kell-e büntetnie az EU-nak (és ha igen, hogyan) azokat a tagállamokat, melyeknek kormányai átlépik a politikai Rubicont?
Mert abban többé-kevésbé egyetértés van, hogy valami nem stimmel Magyarországon. Több európai biztosnak is kifogásai vannak a magyar törvénykezéssel, az európai parlamenti frakciók (zöldek, szocialisták, liberálisok, de a jobboldaliak is) sorra jelentik ki, hogy nekik sem tetszik a rendszer. (Most nem fogok azzal foglalkozni, hogy vajon ez mennyire igaz. Egyrészt azért, mert aki nem így gondolja, azt nem ez az írás fogja meggyőzni; másrészről pedig jelen írás szempontjából irreleváns). Természetesen nem mondta senki, hogy Orbán diktátor lenne, egy modern Mussolini, egyszerűen csak nem tartja tiszteletben a demokratikus játékszabályokat.
Mindezek ellenére én úgy gondolom, hogy elhibázott döntés lenne bármely tagországot hasonló körülmények között durván megbüntetni.
Az Európai Unióban kétféleképpen lehet sallert osztogatni: formális vagy informális módon. Előbbi lehetőséget az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke teremti meg, mely kijelenti, hogy a Tanács döntése alapján meg lehet fosztani egy országot az EU-tagsággal járó jogoktól, amennyiben az súlyosan megsérti az Unió alapértékeit. Ezek az értékek pedig (szól a 2. cikk) az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok tiszteletben tartása.
Mivel ezek elég tág fogalmak, ezért a döntéshozó akaratától függ, hogy az Orbán kormány megsérti-e ezeket az eszméket. Sokak szerint ezeket csak extrém körülményekre találták ki, amelyek Magyarországon nem állnak fenn.
Az informális mód érvényesülését láthattuk 2000-ben, amikor Ausztriában a szélsőséges Szabadságpárt is bekerült a kormánykoalícióba. Ekkor az európai országok egy politikai karanténba zárták Ausztriát. Ez a lépés nem úgy sült el, ahogy azt várták nyugatabbra: az osztrákok csak eltávolodtak az EU-tól, a koalíció pedig a helyén maradt.
Pont ez a baj mind a formális, mind az informális kokikkal: a szélsőségesek malmára hajtja a vizet, az EU megítélését pedig rontja az adott országban. Egy olyan társadalomban, ahol a kormány támogatottsága jelentős, szociálisan beágyazott, ott pusztán az a lépés, hogy nem szavazhatnak a Tanácsban, de a kötelezettségeinket ugyanúgy teljesíteni kell, nem fog semmi jóra vezetni. Nem fogják az emberek hirtelen azt gondolni, hogy jah, ha Barroso is azt mondja, akkor tényleg nem stimmel valami.
Én hiszek a köztársaságban. Hiszek abban, hogy Orbánnak joga van 4 évig kormányoznia, függetlenül a társadalmi megítélésétől. Ha ő tud így aludni, akkor tessék. Fel kell vállalnunk a demokráciát, és el kell fogadnunk, hogy szabad választások azt jelentik, hogy olyan kormány is hatalomra kerülhet, amelyik nem tiszteli teljes mértékben a demokratikus játékszabályokat. Ha a köztársaság jól működik, akkor a despotikus vezető leváltható demokratikus módon is, a következő választásokon, és nincs szükségünk anti-demokratikus lépésekre (ahogy a szavazati jog megvonása az lenne). Ha az EU fellépne egy ilyen kormány ellen, azzal csak megerősítené annak pozícióját, ellenérzéseit ezekkel az értékekkel szemben. Pont ezt akarnánk elkerülni.
Ha nem hiszünk abban, hogy a választók észreveszik, ha elveszik a jogaikat, ha nincsenek szabad választások és nincs már demokrácia; ha nem hiszünk az emberben, ha nem hiszünk benne, hogy képes jó döntéseket hozni – akkor miért akarunk egyáltalán demokráciában élni?
