Előre le szeretném szögezni, hogy ez az írás nem az új média-törvényről szól; írtak arról már elegen az elmúlt hónapokban. Ez az írás a szólásszabadságról szól. Arról az értékről, mely az egyik legszentebb érték egy liberálisnak, melyért ezrek haltak meg az elmúlt évszázadokban. A szólásszabadságról, mely kulturális értelemben soha nem honosodott meg Magyarországon.
Mintha mindenki kicsit tudathasadásos állapotban lenne. Mindenki magának vallja a fent említett értéket, aztán a következő pillanatban (a jó erkölcsre, egy „normális világra”, vagy a náci veszélyre hivatkozva) a kuruc.info betiltását követeli, vagy a blogok társadalompusztító hatásairól értekezik.
Mit is jelent ma Magyarországon a szólásszabadság? A legtöbb politikusnak valami olyasmit, hogy „mindenki beszélhet szabadon – kivéve, ha valami nagyon durvát mond”. A szólásszabadság tehát ezek szerint korlátozandó jog, valahol ugyanis meg kell húzni a határt. Nehogy már mindenki azt mondjon amit akar – azért mindennek van határa!
Ettől kezdve az egész vita nem a szólásszabadságról szól, hanem arról, hogy hol van az a bizonyos határ, amit nem lehet átlépni. Mivel senki nem törekszik konszenzusra (miért is törekedne), így minden kormány azzal van elfoglalva, hogy a saját értelmezését, a saját határait emelje törvényi szintre. Baloldalon betiltották a holokauszt-tagadást, jobboldalon a kommunizmus-tagadást.
Ez nagyon káros következményekkel járhat. Ha mindenki a saját értelmezését akarja elfogadtatni, azzal egy béke nélküli állapot köszönt be, ahol az aktuális következő kormányzat (vagy épp a betiltott szélsőséges mozgalom) bosszút szomjazva készül a jövőre, hogy majd jól betiltja azt, aki betiltotta őt előzőleg. Ezek a hatások erősítik egymást, míg a szólás szabadsága egyre szűkül. Ilyen országban akarunk élni? Én nem.
De közelítsük meg másik oldalról is a kérdést: a szólásszabadság erősen összefügg a gondolatszabadsággal, ami korlátozás nélküli jog. Ezt úgy gondolom, kijelenthetjük, hiszen nem csak ellenőrizhetetlen, de komplett baromság szabályozni azt, hogy ki mit gondol. Ettől kezdve az egyénnek szüksége van az önkifejezésre, hogy ne legyen frusztrált – legyen az bármilyen gondolat vagy eszme. Érzésem szerint nagyobb probléma származhat abból, ha ez a frusztráció benne marad az emberben, mint ellenkező esetben, ha zsidózhat/fasisztázhat egy jót (ez nem vonatkozik a gyilkosságra való buzdításra, de erről később). Persze lehet, hogy sérti a fasiszták érzékenységét, ha Orbán Viktort közéjük teszi valaki, de ezzel együtt kell élni. Ha minden olyan korlátozásra kerülne, amely valamely közösség (lásd: többség vagy kisebbség) érzékenységét sérti, akkor gyakorlatilag mindent be kéne tiltani. Ráadásul mi alapon mondom én meg, hogy mi a normális, és mi nem az? Mi jogom van nekem arra, hogy szabályozzam, hogy kit mit mond, ki mit gondol?
Ha a gondolat szabadságának korlátozhatatlanságát elfogadjuk, de a szólásszabadságáét nem, az azt jelenti, hogy arra kötelezzük az embereket, hogy a saját gondolataikat ne mondják ki feltétlenül. Ezzel talán nincs is baj: én sem támogatnám, hogy a tanulók úgy káromkodhassanak órán, ahogy akarnak; de egy parlamenti képviselő sem mondhat akármit a plenáris ülésen. Ezeket a korlátozásokat azonban nem az állam szabja meg, hanem az iskola, a házszabály, stb., tehát egyik korlátozás sem univerzális: mindegyik külön, egy-egy speciális helyzetre vonatkozik. Hogyan tudná tehát az állam egységesen megszabni, hogy mit lehet mondani és mit nem?
Az államnak tehát szerintem nem feladata paragrafusokkal szűkíteni a szólás szabadságát általánosan – ez a társadalom, illetőleg a közösségek feladata. Ezt nem csak hatékonyabban tudják megvalósítani, de sokkal természetesebben is: ha egy diák nem tartja be a szabályokat, kirúgják. Ha egy képviselő ocsmányságokat beszél a parlamentben, nem választják újra. Ha egy honlap „túl” szélsőséges lesz, nem lesz rá kereslet, nem fogják olvasni, tehát meg fog szűnni.
Belátom persze, hogy ennek a felfogásnak lehetnek negatív következményei, de az élet már csak ilyen: nincs tökéletes megoldás. Ez a megoldás legalább nem kétszínű, nem mér kettős mércével. Természetesen én is akarnék egy nagyon konkrét határt meghúzni a közéletben: ne lehessen gyilkolási szándékot közvetíteni, arra uszítani, esetleg személyes információkat kiadni. Ez azonban már nem a szólásszabadság kérdése, hanem büntetőjog. Ha én rádióban nagy nyilvánosság előtt egy politikus meggyilkolására szólítok föl, akkor ha valaki ezen felbuzdulva szeretné megölni őt, akkor engem börtönbe kell zárni, mert én is hozzájárultam az illető halálához.
Összefoglalva tehát, arra buzdítok mindenkit, hogy ne várjuk el az államtól, hogy erkölcscsőszt játsszon, és betiltsa a kuruc.infot vagy a meleg-felvonulást: nekem mindig ott lesz a választásom, hogy ha zavar, nem nézem meg, nem megyek el - és mindenki boldog. Ilyen országban akarunk élni? Én igen.