Miközben egyre több, magát politológusnak nevező szakértő tevékenykedik Magyarországon, a politológia elutasítottsága (érzésem szerint) egyre inkább nő, különösen a baloldaliak és liberálisok körében. Ennek az elutasítottságnak az egyik megnyilvánulása volt Berkovits Balázs cikke a Szuverén portálon. Örültem neki, hogy végre valaki megpróbált pontokba szedve, racionálisan érvelni a politikai elemzők ellen, ugyanakkor, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értettem vele egyet. Ahogy a cikk végére értem, úgy éreztem, Berkovitsot az zavarja igazán, hogy a politikai elemzők nem értenek vele egyet. 

A cikk elején az író rögtön kijelenti, hogy „az objektivitásra számot tartó, kvázi pozitivista elemző” szerepkörre kíván koncentrálni, és azt négy pont mentén kritizálni – gyakorlatilag elvitatva annak létjogosultságát. Nézzük ezeket a pontokat!

Objektivitás. Az író szerint a fent említett kategóriába tartozó politikai elemzők egy „vulgárisan értett objektivitást” képviselnek, ami azt jelenti, hogy egy elemzendő kérdésben mindig megkeresik a baloldai és jobboldali véleményt, mindkettőt elfogadják legitimnek, mindkettőben találnak igazságtartalmat, „névértéken” veszik őket, és azt vizsgálják, hogy ki mire használta az adott álláspontot, megnyilvánulást. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor nem foglalkoznak azzal, hogy a két állításnak mennyi igazságtartalma van. Ezzel a magyar politikai elemző azt jelenti ki, hogy az igazság valahol a két vélemény között van, részigazságok pedig mindkét véleményben vannak. 

Érthető, hogy egyeseket zavarhat ez a felfogás. A baj ugyanakkor ott van, hogy az itt leírt paradigma (melyet Berkovits a politológusok szájába ad) gyakorlatilag igaz. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen olyan politikusi nyilatkozatot találni, melyről kijelenthető, hogy abszolút mértékben igaz, vagy hamis. Ez az állítás lehet, hogy túl posztmodern, de úgy gondolom, a fejlett világ társadalmai kinőtték (ki kellett volna nőniük) azt a gyermekbetegséget, hogy abszolút igazságokat keresnek/állítanak, mások véleményét pedig egyszerűen hazugnak titulálják – erre maximum az egyházak, vallások és messianisztikus ideológiák vállalkoznak jó esetben. Egy gondolkodó, a politikával foglalkozó illetőnek gyanakvással kell kezelnie mindenkit, aki magát tekinti az abszolút igazság birtokosának. Ettől kezdve az objektivitás, mint tudatállapot/módszer értelmét veszti, hiszen ha nincs igazság, nincs objektív mérce, csak szubjektív. 

Ha Berkovits cikkének ez lett volna a kritikája, azzal még egyet is értenék, ám nem ez a helyzet: a cikkben kijelenti ugyanis, hogy „természetesen mi sem lenne fontosabb, mint a valódi objektivitás képviselete, azonban a politológia elemzései ezt messziről elkerülik”. Tehát Berkovits explicite kijelenti, hogy az a baja a politológusokkal, hogy nem az igazi objektivitást képviselik – azt az objektivitást, amit Berkovits ezek szerint ismer és tud. Bármennyire is szofisztikáltan fogalmazza meg, gyakorlatilag monopolizálja az igazságot, univerzalizálja saját nézeteit – az a baja tehát, hogy a politológusok nem azt látják igaznak, amit ő. Ez racionális érvként elfogadhatatlan.  

Pártfetisizmus. Az író szerint a fentiekből következően a politológus nem hagyhatja, hogy az egyik oldal „demokratikus értelemben teljesen illegitimmé váljon”, hiszen ez által ki kéne jelentenie, hogy a másik oldalnak van igaza – ezzel pedig felmerülne vele szemben a pártosság, amit (ugye) az elemző el akar kerülni. 

Berkovits cikkében gyakorlatilag ebben a részben azért szidja a politológusokat (Csizmadia Ervint elsősorban), mert nem ítélik el a Fideszt, mint antidemokratikus pártot, pedig az már „kiírta magát a demokratikus politikai pártok közül” – hiszen, gondolom én, az író úgy gondolja, hogy ez egy objektív igazság. Fölhívnám rá azonban a figyelmét, hogy a „demokratikus” jelző, mint olyan, nem jelent semmit, mert mindenki mást ért ez alatt. Az egyetlen „objektív” értelmezése a szónak jogi lehet, az is a magyar jogrendszerbe ágyazva (tehát ez is szubjektív). Ezen értelemben azonban a Fidesz teljesen demokratikus, hiszen elfogadja a demokrácia játékszabályait, azokon belül tevékenykedik – választásokon indul, a törvényeket tiszteletben tartja (feltételezzük jóhiszeműen). Az, hogy az általa hozott intézkedések sértik Berkovits vagy az én demokratikus érzékenységemet, az már kulturális kérdés, és egyáltalán nem objektív. Tehát az író ismét elvárja a politikai elemzőktől, hogy átvegyék az ő fogalom-készletét, kulturális beállítottságát.

Politika, mint a hatalomszerzés eszköze. Ez a kedvenc részem. Berkovits szerint a politikai elemzők a „politika” szót a „hatalomért folytatott cinikus közdelemként” értelmezik - tévesen, „hiszen aligha lehetne ennél hamisabb állítást találni”.

Itt több probléma merül föl. Egyrészt amikor Berkovits ezen állítással vitatkozik, nem Török Gáborral, vagy Csizmadia Ervinnel vitázik, hanem Thomas Hobbes-al többek között – kár lenne tehát e miatt a magyar politológiát szidni.  Másrészt viszont (részben egyet értve Berkovitsal) védhető az az álláspont, hogy a politika nem (csak) a hatalomszerzésről szól, hanem arról is, hogy a politikus mit kezd azzal a hatalommal – tehát programokról, ideológiákról, célokról. Ez mind szép és jó, de fontos látni, hogy előbbit lehet, utóbbit jellemzően nem lehet ideológiák nélkül vizsgálni. 

Ajánlom az író figyelmébe a Ki a politológus? című írást, melyben Körösényi András, Tóth Csaba és Török Gábor leírnak különféle politológiai szerepfelfogásokat. Ebben (az én értelmezésem szerint) a politikai elemzőnek nem célja, hogy ideológiák mentén, a célokat és eszközöket felmérve értékítéletet mondjon egy kormány/párt programjáról (ez sokkal inkább a publicista feladata), hanem a hatalomért folytatott verseny vizsgálata. Mielőtt tehát bírálnánk Török Gábort, vegyük figyelembe a szerepfelfogását, mely abszolúte védhető. Ha Berkovits értékítéleteket akar olvasni, olvasson szerkesztői véleményeket, internetes portálokat, ideológiai alapú blogokat – de ne várja el ezt olyantól, aki kimondottan nem akar ilyesmire vállalkozni. Annak a vizsgálata pedig, hogy egy adott politikai megszólalás mögött milyen szavazatszerzési intenciók voltak, vitán felül releváns. 

Politika, mint „hatékonyság”. Ha jól értettem, itt Berkovits azért szidja az elemzőket, mert azok megemlítették, hogy a Fidesz (értékítélet nélkül) hatékonyan ír és hoz meg törvényeket, lépteti életbe programját. Itt két különböző politológust is szid, és ismét előveszi az objektivitás-kérdést, vagyis gyakorlatilag megint az bántja, hogy egyes politikai elemzők nem ítélik el a Fideszt. 

Ez a pont gyakorlatilag önismétlés, kár is bármi kommentet hozzáfűzni. 

Úgy gondolom, Magyarországon a politológusok fellépése jótékony hatású lehet, hiszen hozzájárulhatnak egy egészséges, demokratikus politikai kultúra kifejlődéséhez. Legyen a politikai elemző pártos vagy pártatlan, objektív/szubjektív szerepfelfogású, valamilyen szinten remélhetőleg gondolkodásra készteti a nézőket. Ez pedig önmagában érték. 

Feltételezem, nem sokan hallgatták végig a január első hetében internetre került újabb UD Zrt-vel kapcsolatba hozott hangfelvételeket – egyrészt mert összesen csaknem három órát kevesen áldoznának szabadidejükből arra, hogy egymással lazán kapcsolódó, többnyire teljesen lényegtelen és hétköznapinak mondható telefonbeszélgetést szenvedjen végig, másrészt villámgyorsan eltávolították azokat eredeti elérhetőségükről. Bevallom, az első találomra lejátszott felvételek hallgatása közben kissé bűntudatom volt, hiszen mégsem illik másokat kihallgatni, de a kíváncsiság és a feltételezés, hogy nem véletlenül kerülhetett föl, továbblendített addig a pontig, amíg elhangzott Szanyi Tibor neve, ahol is eldöntöttem, jobb volna az elejéről kezdeni. Nem értettem az egészet.

A telefonbeszélgetéseket átlagos emberek folytatták le egymás között, akiknél ugyanúgy lassú a számítógép, nehezen jön be a net, kötetlenül és tökéletlenül beszélnek - sőt az is előfordul, hogy külföldi síelés alkalmával nem működik rendesen a bankkártyájuk. Hiába XXI. század, van ilyen, na. Ha innen nézzük a történetet, természetesen jogosan vetetik le a felvételeket az internetről. Ugyan mi közünk hozzá? (EJENYI, 12. cikk)

Alapvetően két jelenségről szeretnék mégis szólni, amiről sajátos tapasztalatot szerezhettünk: az önbíráskodásról, és a politikai-gazdasági elit lehetséges összefonódásairól.

A hanganyagok legnagyobb részét átszövő cselekmény amúgy egy érdekes krimi is lehetne. Magyarország egyik leggazdagabb emberét (Cs. Sándort) sorozatosan zaklatja egy „félbolond” leveleivel, mivel őt hibáztatja saját és mások feltételezett sikertelenségei miatt. Kimondatlanul is fenyegeti családja testi épségét, úgyhogy Cs. Sándor biztonsági cége igyekszik semlegesíteni a potenciális veszélyforrást: körbeadják a fényképét bankfiókokban (nemkívánatos személy), több testőrt rendelnek ki, stb. Igen ám, de a zaklatás folytatódik - sajnos/szerencsére azonban ezek nem jelentenek akkora veszélyt, hogy törvénysértés miatt vádat lehessen emelni ellene.

Átérzem a dühöt, amit a családtagok, közeli hozzátartozók, barátok elleni alattomos fenyegetés szül, könnyen elképzelhető, hogy hasonló helyzetben sokkal durvább megoldást választanék, mint ami a felvételeken szerepelt.  Mégis tudom, semmi esetre sem mondható helyesnek például a zaklató nevében csak éppen annyival durvább levelet írni, amivel már börtönbe juttatható. Hiába tudná az informatikus meghamisítani a feladót, hiába lehetne internetkávézóból feladni, hiába ismerjük már annyira a szava járását, hogy hitelesnek látsszon. Hiába nem derülne ki soha.

Sőt még akkor sem járható út ez, ha a rendőrökkel le lehetne beszélni, hogy miután beviszik az illetőt, markos legények beszélgethessenek vele négyszemközt. A hangfelvételeken egyébként több ízben utalnak fizikai erőszakra: a zaklatónál, vagy mások között bizonyos tartozások behajtásánál. De végül is mondhatjuk, hogy az önbíráskodás enyhébb formáiról beszéltek, hiszen miután az egyik tartozó sírva fakadt, adtak neki egy hónap haladékot. „Utána visszük.”

Hatalmas embereket sem zaklatni, sem nekik tartozni nem túl kifizetődő dolog. Egyszerűen nem éri meg: sok pénzük és kapcsolataik vannak, nem fognak egymagukban hadakozni velünk. Megvannak rá az erőforrásaik, és ha tehetik, használják is.

Például nincs annál természetesebb, ha egy bankvezér biztonságáért felelős cég vezetőjének fülébe jut, hogy a kormánypárt egyik informális megbeszélésén a hazai olajtársaság számára kedvezőtlen törvényi változtatások lehetősége merül föl, azonnal beszámol az érintett olajkiskirálynak – és persze szívesen segít neki információt szerezni arról, kik lehettek ott a megbeszélésen. Hátha van barát, aki nem szólt időben. Nincs ebben ugyebár semmi törvénytelen, barátok pletykálkodnak, és akik nem pletykálnak velük, azokkal nem fognak barátkozni. Ugyan dehogy van e mögött pénz! Vegyék is le gyorsan az internetről, nem iwiw ez kérem, ahol közzéteszem a friendlistemet. Ők priviben tolnák inkább, most miért baj az, ha kicsit szégyenlősebbek az átlagnál?

A felvételeken nem hangzik el bűncselekmény, a hatóságok már rég agyonnyomozták az egész UD-ügyet. Senki nem csinált semmi rosszat, csak maximum beszélt róla, utalt rá. Az anyag egyébként is vágott, már rég meg kellett volna semmisíteni – szól a hivatalos verzió.

A konkrét ügy bűnügyi következményeitől eltávolodva igenis látszik, hogy valami nagyon nincs rendben idehaza. Vagy Magyarország putyinizálódására feltéve a csúcsdíszt oligarchák szaladgálnak magán-titkosszolgálataikkal - törvénytelen eszközökkel téve el láb alól mindenkit, aki nem tetszik, vagy potenciálisan fenyegetést jelenthet - vagy pedig mindazok a szervek, amiknek a törvényességet kéne garantálniuk hazánkban (ügyészség, rendőrség, NBH, stb.) működnek katasztrofálisan privát telefonbeszélgetések felvételeivel telepotyogtatva a közterületet. Vagy éppen mindkettő.

Mindenesetre van valami tapintható gyomorideg abban, ahogy a magyar médiában a hírrel bántak. Mintha mindenki igyekezne elkendőzni, nem belefolyni a kérdésbe (lásd „pici magyar wikileaksünk”), felszegett fejjel továbbmenni a fekvő ember mellett.

Ha a felvételek akár csak köszönőviszonyban is vannak az igazsággal, nekünk lőttek. Lőttek, mert ez az ország úgy látszik, örökre a mutyik, nexusok, háttéralkuk és rokonok országa marad, ahol a hatalmasoknak mindent szabad, törvény előtt egyenlőbbek, ahol csak nekik vannak személyiségi jogaik, erőszakosak, és egzisztenciálisan ellehetetlenítik, aki szembefordul velük. Túszul ejtik a demokráciát, saját embereiket választatják meg, hiszen könnyen és – ne feledjük – olcsón tudnak kampányt építeni a mindennapi emberek csalódottságára, nemtörődömségére, lemondására és félelmére. Az ilyen társadalmi környezetben könnyen el lehet adni bűnbakcsoportok ellen uszító, populista és antikapitalista eszméket: a nyugatnak leáldozott, mert a zsidók/cigányok/arabok/pirézek tönkreteszik a közbiztonságot, ellopják a pénzünket, de ez is csak a liberálisok „szabados piacának” és erkölcstelenségének köszönhető…

Jogrend nélkül itt nem lesz semmi. Amíg nem tudjuk garantálni, hogy a piacon dőljön el az áruk és szolgáltatások értéke, amíg állami pályázatoknál kiskirályok számíthatnak az embereikre, amíg lehet személyre szabott törvénykezést vásárolni az Országgyűlésben, önkormányzatoknál, addig senki ne számítson se igazi gazdasági növekedésre, se személyes boldogulásra.

Majdnem teljesen lényegtelen, hogy az UD-saga mostani epizódjában tárgyaltakat ténylegesen el is követték-e a szereplők vagy sem. A probléma az, túl sok hasonló ügyről hallunk félfüllel, túl sok hasonlót élünk át nap mint nap. Van tendencia, amibe beleilleszthető. Az ügy kezelése és a felvételek tartalma, a kiszivárogtatás ténye feletti szemhunyás mind-mind olyan ösvények, amik egyre távolabb vezetnek a jogállamiságtól.

Nevezheted demokráciadeficitnek, korrupciónak, feudalista csökevénynek, az biztos, hogy semmi kedvem olyan országban élni, ahol „Szervusz, elnök úr, kellemes hétvégét! Szervusz!”-szal kell köszönnöm akár Csányi Sándornak, akár Hernádi Zsoltnak, akárki ember fiának.