"And when you see a crowd I see a flock"
Az idézett sor a Housemartins nevű brit banda Sheep című számából származik, és jól illusztrálja minden érzésemet, amelyet a Hallgatói Hálózat tegnapi tüntetésén átéltem. Hatalmas különbség van ugyanis a tömeg és a nyáj között, s nem csak mennyiségbeli: a tömeg járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Ezzel szemben a nyáj, csak bégető egyedekből álló sokaság.
Félreértés ne essék: sem a résztvevőket, sem az eseményt nem szeretném minősíteni, viszont számos olyan történésnek voltam szem- és fültanúja, ami a végletekig elkeserített, és ennek egyetlen oka volt: az, hogy megtapasztaltam, milyen, amikor egy fontos cél alárendelődik a közhangulatban uralkodó mocskolódásnak, és a civil nyomásgyakorlásban vallott kudarcoknak. Ugyanis arról van szó, hogy egy, a hallgatói érdekek képviseletére ad hoc módon szerveződő csoport, szervezet, akármicsoda, aminek tényleges legitimációja és képviselői tisztsége a legnagyobb jóindulattal is megkérdőjelezhető, a felsőoktatás reformját (illetve re-reformját) követelve az utcára vonul, némi nyomást kifejtve (sic!) ezzel a kormányzat elcseszett döntéseivel szemben. Ez idáig teljesen rendben van – még akkor is, ha én magam nem igen szimpatizálok az efféle Occupy Movement dolgokkal –, bele tudom látni, hogy ez egyfajta, a civil életet serkentő, és ezáltal az aktív állampolgárság kialakulásához vezető kátyúkkal teli út. Kátyús, de út.
Viszont, amikor azt látom, hogy szervező táblával a nyakukban, huszonévesek egy Suzukiból ordító Prodigy számra ugrabugrálnak, adekvát a kérdés: ki hallgat így rájuk? Vagy, amikor azt hallom mögülem, hogy „aki nem ugrál, az Hoffmann Rózsa!”, akkor úgy érzem magam, mint egy másodosztályú focimeccsen, és megint megkérdezem magamtól: ki hallgat így rájuk? Vagy amikor a demonstráció miatt lezárt körúton, a munkából hazaigyekvők kénytelenek várni, és nem dudálnak az „aki dudál, velünk van!” felszólításra, majd ezek után több résztvevő azt kiabálja, „akkor anyád!”, akkor újra felteszem a kérdést: ki hallgat így rájuk? És ez még csak a tüntetés volt, majd ekkor következett az ELTE BTK elfoglalása. (A tegnapi tüntetés óta tudom: nyitott ajtókon bemenni egyenlő az épület elfoglalásával. Rettegjen hát minden hivatal, mert holnaptól ügyfélfogadási időben fogom elfoglalni az ügyintézőim irodáját!)
(forrás)
Az egyetemhez érve aztán közölték, hogy a tüntetésnek vége, mindenki menjen nyugodtan haza, és bent megalkothatjuk közösen a felsőoktatás reformcsomagját. Röpke háromnegyed óra elteltével én ugyan távoztam, de ez éppen elegendő volt arra, hogy megszavazzuk a reggeli fórum időpontjáig való maradást. A szavazás után aztán felötlött valakiben, hogy mi lenne, ha előbb megnéznénk, meddig jutunk, majd csak aztán szavaznánk arról, hogy maradunk-e reggelig? Érkezett is egyből a válasz (röhögések kíséretében): már megszavaztuk sajnos, így nem lehet módosítani.
Tökéletes illusztrációja volt ez számomra annak, hogy miért képviseleti demokrácia az, amelyben élünk, s miért nem közvetlenül gyakoroljuk a hatalmat. Azért, mert nem tudjuk! Mert totális fejetlenség uralkodik el akkor, amikor a „99%” akar döntést hozni! Mert minden véleményt nem lehet meghallgatni! Erre vannak a képviselőink, akik az Országgyűlésben ülve képviselnek minket: a véleményünket, az értékeinket, az érdekeinket. Változtatni akartok? Menjetek politikusnak! Ebben a rendszerben nincsen más legitim módja a hatalom gyakorlásának, csak a képviselet. Képviseld magad, ha nincs más mód!