A Nyírő-újratemetéssel kapcsolatos nemzetközi vita kapcsán olvastam néhány cikket, amely igen negatív képet fest az Orbán-kormány külpolitikájáról és annak sikerességéről. Ezt túlzásnak éreztem, hiszen a magyar diplomácia rendkívül jól teljesített Líbiában és összehozott egy korrekt EU-elnökséget. Aztán elkezdtem végigpörgetni a magyar külpolitika egyéb eseményeit, és hát így együtt, egy csokorban elég elszomorító a kép.
Külpolitikát lehet elemezni dokumentumok alapján, mint a frissen készült nemzetbiztonsági stratégia. Ám úgy gondolom, ennél a nyers szövegnél sokkal fontosabbak azok a tényleges történések, események, beszédek stb., amelyeket láthatunk a mindennapokban.
Mi a második Orbán kormány külpolitikai célja? E tekintetben Martonyiék nem találtak föl semmi újat: a nyugati integráció és a külföldi magyar kisebbségek támogatása mindig is a magyar külpolitika céljai között szerepelt, nyilván más fontossággal bal-, illetve jobboldali kormányok idején. Természetes, hogy a magát nemzetinek nevező Orbán-kormány számára a kisebbségek védelme fontosabb, ami ízlés kérdése – számomra már ez sem támogatandó, mert az Európai Unió korában már egy másfajta nemzetpolitikára van szükség (európai szintű kisebbségvédelem megteremtése pl.). Ám Orbánék megcsavarták a képletet, és a nyugati orientációt megcsapták egy keleti nyitással, új gazdasági partnerek keresésével.
Nem szeretném hosszasan értékelni az Orbán-kormány külpolitikai céljait, mert ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy a kormányzat hogyan próbálja megvalósítani ezeket a célokat. Ehhez sorra kell vennünk a fenti három területen (nyugat, kelet, határon túliak) történt lépéseket, eredményeket.
Érdemes a magyarságpolitikával kezdeni, hiszen ez a legfontosabb terület a kormány számára. Ezen a területen két célja van Orbánéknak: egyrészről a határontúli magyar közösségek érdekeinek védelme, másrészt pedig a magyar-magyar kapcsolatok építése. Persze ez a terület egyszerre külpolitika és belpolitika, hiszen egy nemzet részei vagyunk a határon túliakkal. Orbánék erre még rá is tesznek egy lapáttal: gyakran úgy tűnik, mintha belügyként kezelnék az erdélyieket és a felvidékieket. Az állampolgárság előzetes egyeztetés nélküli megadása, a romániai választásokba való beavatkozás, a Nyírő-újratemetési ügy mind azt mutatja, hogy a kormány nem vesz figyelembe nemzetközi szempontokat, és nem érdekli, ha megromlanak a bilaterális kapcsolatok, ha megromlik az ország külföldi megítélése, vagy ha nemkívánatos személynek minősítik pár közjogi méltóságát egyes országokban.
A határon túli magyarok belpolitikai ügyként való kezelésének újabb bizonyítéka, hogy ez ügyekben általában nem a külügyminisztert látjuk mozogni: Kövér László és Orbán Viktor sokkal aktívabb a Kárpát-medence magyarjai ügyében. Persze ők is választópolgárok lesznek lassan. A baj ezzel a problémával az, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a szomszédos országok álláspontjait és nem foglalkozunk a kétoldalú kapcsolatok megromlásával, akkor az könnyen feszültséget szülhet a magyar közösségek és a felettük tényleges szuverenitást gyakorló országok között. Ezzel pedig könnyen a nemzettársaink rovásukra mehet. Ráadásul a helyi magyar ügyekbe való beavatkozással a magyar-magyar kapcsolatok is sérülnek. Így teljes a kör: a magyarságpolitika egyik célját sem sikerült teljesíteni.
A nyugati integrációban való részvétellel kapcsolatban Orbánék látszólag kettős nyomás alatt vannak: egyrészről belátják, hogy a nyugati orientáció létszükséglet az ország számára, de ugyanakkor szeretnének a lehető legnagyobb mértékben ezen változtatni. Gondolom ennek az oka a szavazótáboruk szolid nyugat-ellenessége, illetőleg a saját idegenkedésük a posztmodern Európától. E kettős hozzáállás következménye a következetlen Nyugat-politika: kifelé próbálunk elkötelezettnek tűnni, belföldön viszont egymást követik a Brüsszel-ellenes beszédek. Ezt persze egy 60 fölötti IQ-val megáldott nyugati politikus/elemző/karvalytőke-tulajdonos könnyedén észreveszi, ezzel teljesen hiteltelenítve a magyar politikát. Ezzel pedig ismét azt látjuk, hogy a külpolitika teljesen alá van rendelve a belpolitikának és a szavazatszerzésnek: Martonyiék feladata nyugaton a tűzoltás lett, enyhítve a különböző megnyilatkozások és törvények okozta nyugati pánikot.
A keleti kapcsolatok építése úgy látszik, halad valamerre: volt már itt kínai megállapodás, ragyogó azeri út. Ezen a téren kétség kívül történtek eredmények, én mégis két pontban kifogásolnám ezt a keleti nyitást. Egyrészről a kormány hajlamos kizárólagosan értelmezni a kelet-nyugat viszonyt: vagy ez, vagy az. Pedig Magyarország pont ott tudna hasznot húzni a dologból, ha a kettőt egyszerre, egymást kiegészítve használná. Ne legyen illúziónk: Kína számára a tízmilliós magyarság nem egy nagy felvevőpiac, viszont kaput jelenthetnénk a félmilliárdos EU-ba. E nélkül a keleti nyitás fabatkát sem ér. Másrészről a Pekinggel való barátkozás pusztán érdekalapon, és nem értékek mentén képzelhető el, viszont a Martonyi-féle Külügyminisztérium értékalapú külpolitikát hirdetett. Ez fölösleges retorikai ellentmondásokhoz és hiteltelenséghez vezet. Tessék megmondani, hogy érdekből tapogatózunk Ázsiában, és ne ragaszkodjunk nem tartható és nem létező erkölcsi magaslatokhoz.
Összességében tehát a magyar külpolitika végiggondolatlan, ellentmondásos, a belpolitikának teljesen alárendelve működik, éppen ezért hiányzik belőle a stratégiai átgondoltság, a külpolitikai vízió. Ráadásul sikertelen, mert nem éri el a saját maga által kitűzött céljait.
