Mindig érdekes élmény, ha az ember saját bőrén tapasztalhatja meg a politika történéseit. Van, hogy ez vicces formában történik, van, hogy érdekes módon - és van, hogy propaganda képében szivárog be a mindennapjaidba, és az arcodba tolnak valamit, ami már messziről bűzlik.
A héten az a szerencsés élmény ért, hogy saját szememmel láthattam az azeri és a magyar nép testvéries együttműködésének épülését. Mindezt persze akaratomon kívül élhettem át a Budapesti Corvinus Egyetemen.
Pár nappal ezelőtt bementem az egyik (nyalizás nélkül az egyik kedvenc) órámra, ahol a tanár azzal fogadott minket, hogy a 80 perces óra fél órával hamarabb véget fog érni, mivel egy azeri diplomata fog előadást tartani az egyetemen. Az intézetünk pedig e jeles alkalomból kiadta az utasítást, hogy azok, akik az intézetből órát tartanak ebben az időpontban, azok fejezzék be hamarabb, és jöjjenek át az azeri előadásra, illetve vigyék át a hallgatóikat is. Minket nem kérdezett meg senki, hogy akarunk-e menni – persze ha szükséges lett volna, akkor bármelyikünk el tudott volna jönni, és volt, aki el is ment. Én kíváncsi voltam, hogy mi sül ki a dologból, hátha lehet izgis kérdéseket feltenni majd olajról, politikáról, Szafarovról.
Szóval átmentünk a terembe, ahová három oktató hozta át a hallgatóit – körülbelül random harminc diákot. Vártuk, hogy mi fog történni. Végül három azeri illető jött be a terembe. Egy nő kezdett el beszélni nagyon kedvesen – először megkérdezte, hogy hallottunk-e már Azerbajdzsánról, amire a közelmúlt botrányait figyelembe véve kisebbfajta vigadalom tört ki. A hölgy erről tudomást sem véve nagyon röviden összefoglalta, hogy Azerbajdzsán mennyire király hely (itt rendezték az Eurovíziót, meg egyébként is, "a gate between the east and the west"), aztán elmondta, hogy ő az egyik azeri egyetem (Azerbaijan Diplomatic Academy - ADA) képviseletében jött, és ösztöndíj-programokat szeretne bemutatni nekünk. Persze elkattant néhány fénykép, ami bizonyítja, hogy a magyarok mennyire érdeklődnek a szép Azerbajdzsán iránt.
A hölgy előadásából kiderült, hogy az ADA hallgatóinak száma nem éri el a 300-at (!). Ezt én el sem mertem hinni (mi körülbelül 240-en kezdtük el 2008-ban a nemzetközi tanulmányok BA-t), de utánanéztem, és kiderült, hogy a szám nagyjából pontos lehet: 2011-ben az egyetem rektora arról nyilatkozott, hogy 2015 végére 1500 főre növelné az egyetem hallgatóinak számát. A cikk szerint ez a létszám megtízszerezését jelentené…
Az említett cikkből az is kiderül, hogy az ADA rektora nem más, mint az azeri külügyminiszter-helyettes. Arra már az előadó hölgy is utalt, hogy van egy összefonódás az azeri államigazgatás és az egyetem hallgatói között: az itt végzett hallgatók csaknem fele az azeri kormánynak fog dolgozni. Persze melyik huszonéves fiatalnak ne lenne karriercélja egy kaukázusi féldiktátor hatalmához asszisztálni?
Az eseménnyel kapcsolatban számos kérdés merült fel bennem. Először is a Corvinuson, ha naponta nem is, de heti több fontos és érdekes rendezvény kerül megrendezésre, mégis négy és fél év alatt egyszer sem kellett egyik miatt sem hasonló módon órát megszakítani. Számtalanszor megtörtént, hogy a tanáraink ajánlottak beszélgetéseket, előadásokat, esetleg pluszpontokat is kínáltak fel a részvételért, vagy teremfoglalási bakik miatt meg kellett szakítani egy előadást - de egyszer sem történt meg, hogy ilyen közvetlenül átirányítottak volna minket egy eseményre. Másrészről: miért volt olyan fontos egy törpe azeri egyetem ösztöndíj-programjának bemutatója, hogy az intézetünk összes óráját megszakítsák? Én megérteném, ha egy Fehér Házban töltendő szakmai gyakorlatról lenne szó, de miért ennyire fontos, hogy magyar diákok tanuljanak egy azeri egyetemen, és onnan valószínűleg menjenek tovább egy autokratikus kormányzatnak dolgozni? Harmadszor: hála Istennek a Corvinus számtalan külföldi utazást, csereprogramot kínál az érdeklődők számára, de ezeknek meg van a kerete: félévente legalább van például egy Erasmus-est. Aki informálódni akar, az fog is, aki pedig nem, az valószínűleg nem akar elutazni külföldre. Miért kellett nekem végighallgatnom egy azeri egyetem programját ahelyett, hogy egy olyan órán ülnék, amit felvettem, ami érdekel? Miért kell az utolsó évben, körülbelül fél évvel a tanulmányaim befejezése előtt azzal fárasztani, hogy akaratomon kívül egy 300 fős azeri egyetemre próbáljanak elcsábítani?
De ami a legfontosabb kérdés: vajon akkor is félbe kellett volna szakítani az órákat, ha nem egy, az azeri kormánynak utánpótlást gyártó egyetem ösztöndíjprogramjáról lett volna szó?
Félre ne értsetek: én nagyon szeretem az egyetememet és az intézetemet is. Tisztelem a tanáraimat, különösen azt, aki az adott órát tartotta. Gyanítom, hogy itt magasabb szinten született döntés arról, hogy ennek a rendezvénynek sikeresnek kell lennie. Vajon csak azért kellettünk oda, hogy jó propagandát lehessen csinálni szép fényképekkel? Vagy tényleg abban reménykedett valaki, hogy majd a magyar diákok felkapják a laptopjaikat, és rohannak Azerbajdzsánnak dolgozni? Igazából tökmindegy a válasz: az egész így is úgy is bűzlik a propagandától és a két ország közötti erőltetett, szívélyes együttműködéstől.
Egy dolog gazdasági megállapodásokat kötni, vagy kétes érdekekből gyilkosokat átadni – és egy teljesen másik fiatal egyetemisták képébe nyomni, hogy menjetek Azerbajdzsánba tanulni és dolgozni. Az egésztől hányingerem van.
