(forrás: én)
A hétfői ellenzéki tüntetésen szerintem elkezdődött valami. Egy téglát kiütöttünk a falból, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy semmi különbség nincs Orbán Viktor politikai túlélésének esélyei és egy szép nagy nulla között. A kétharmados „nemzeti centrum” zárt díszünnepélye egycsapásra szembe került az „elmúlt nyolc év limuzinszocialistáinak és kopterliberálisainak" többtízezres tömegével, és innentől már nagyon nehéz lesz elhinni, hogy minden a legnagyobb rendben, mindenki elégedett. Mert nem az.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ellenzéki szervezetek és pártok végre képesek voltak együtt kiállni demokratikus alapértékekért, és átmenetileg felhagyni egymás méregetésével. Ahogy Fedor írta blogján, én is így fogtam fel a dolgot: nem én csatlakoztam a pártcelebekhez, hanem ők csatlakoztak hozzám. Továbbmegyek, igazán akkor lettem volna elégedett, ha az Alaptörvényt hasonlóképpen nem támogató fideszes kollégáik is eljöttek volna bizonyítandó, hogy ez nem pártpolitikai kérdés. Egyelőre szó sem volt ilyesmiről, de ki tudja, később nem bukkannak-e fel...
Jó volt az egész, kerek volt, kastély volt.
Mégis azt látom, mintha sokak már csak azért is, megszokásból és többnyire indokolatlanul fikázták volna a megmozdulást. Az index hétfő esti kritikán aluli videóösszefoglalója (Miért kell minden tüntetésnek arról a gyurcsányista öregemberről szólnia?!), a Véleményvezér „szép dolog az értelmiségi tüntetés, de a gazdasághoz nem értenek” témájú bejegyzésének címlapon szerepeltetése, és Szily élő közvetítése az összegyűltek minősítgetésével a köztelevízió színvonalához mind-mind igencsak közel állóak voltak.
"Itt az Opera előtt mindenki pesti tápos, gimnazista [...] egy csapat jókedvű, de seggrészeg bróker [...] túl szelíd [...] szabados minitömeg" – Szily László az összegyűltekről
De oké, nyilván ne várjuk azt egy hírportáltól, hogy rögtön dicshimnuszokat zeng mindenről, ami ellenzéki, de nem csak ők gondolták úgy, hogy túl posztmodernek és lazák komolyan kiállni – netán lelkesedni - valamiért. „Elavult, demagóg hívószavak”, „amatőr szervezés”, „ciki” hagymafront és Padödő, „gyenge szónokok”, de a kedvencem az, hogy az Egyenlítő blog szerint „ideje lenne közös szakpolitikai javaslatokat kidolgozni”. Az ég szerelmére, MINEK?
Hadd vázoljam fel röviden a helyzetet! Legkésőbb 2014-ben választások lesznek. Addig minden létező és később megalakuló pártnak kutya kötelessége saját ötletekkel, programmal és tervekkel előállnia, amelyek közül eldől, mit tartunk alkalmasnak országgyűlési képviseletre és mit nem. Tessék építkezni és dolgozni önállóan, ez nem óvoda. Mindeközben pedig nyilván sort lehet keríteni olyan rendezvényekre, amelyeknek az égadta világon semmi más mondanivalója nincs mint egy-egy intézkedés elutasítása – de ezektől ne várjunk forradalmat, egységkormányt, vagy tudom is én, mi jár egyesek fejében.
Sőt, elmondom azt is, miért volt ez sokkal szerencsésebb, mint az október 23-ai millás „Nem tetszik a rendszer!”... Mert ez valódi összefogás volt állampolgárok, civilszervezetek és pártok között, és senki nem jelentette be másnap, hogy „bocsi, elfelejtettünk szólni, de igazából mi is párttá alakulnánk”: a tüntetést bejelentő srácok nem a saját hírnevüket akarták gyarapítani, nem szónokolták és nem pózolták szét a fejüket. Szerényen tették a dolgukat, ahogy minden felszólaló és szervező.
Lehet, hogy voltál már nagyobb koncerten és jobb tüntin, de itt legalább tényleg arról volt szó, amiről kellett, és senki nem használta ki azokat, akik eljöttek. Fikázni meg könnyű, tessék a helyén kezelni a dolgokat, vagy tessék jobbat csinálni!
