Publius

Szabad változatok demokráciára, köztársaságra és kapitalizmusra liberális fiataloktól.

Powered by

 

Ilyen jókat írtunk

Szabadságfolyam

Force Feed

2011.06.16. 11:34 Szalai Ervin

Mi a baj a magyar felsőoktatással? - Egy elégedetlen hallgató szubjektív összegzése

Címkék: felsőoktatás egyetem felsőoktatási törvény hallgatói érdekérvényesítés második felsőoktatás

Lassan közeledünk a vizsgaidőszakok végéhez, az egyetemek és főiskolák országszerte a nyári kiüresedés felé zakatolnak. A hétköznapok rutinja folyamatosan felbomlik, hogy helyet adjon a nyári elfoglaltságoknak – amibe még egy-két diákmegmozdulás is belefér.

Ez a negyedik évem budapesti egyetemistaként, így bátran kijelenthetem, hogy ismerem a dörgést. Pontosan tudom, milyen az ország egyik elsőszámú egyetemén társadalomtudományi képzésben (képzéseken) részt venni, amitől valószínűleg nem sokban különbözik, milyen jelenségekkel találkozhat egy jogásztanonc, egy zeneművészetis, vagy egy vidéki műszaki képzésben részt vevő hallgató. Más arcok, más eszközök, kicsit más szabályok, de ugyanaz a rendszer.
 
*
 
Mi a baj a magyar felsőoktatással? Egyáltalán kit érdekel, ha a fiatalok már megint/még mindig elégedetlenkednek mindennel? Egyrészt nyilvánvalóan szeretnénk büszkék lenni hazánk fiaira és lányaira, szeretnénk, ha minél többet érhetnének el. Mindenfajta irigység nélkül, boldogan csapjuk össze tenyerünket Rátai Dániel Leonar3Doját nézve, vagy Seres Viktorék élelmiszerek szavatosságát jelző csomagolástechnikájáról hallva. Jó dolgok ezek, remek lenne, ha az egyetemeink ontanák magukból az ehhez hasonlókat. 
 
A társadalmi hasznosságon túl egyáltalán nem közömbös az sem, hogy – bármit is várunk tőle – a felsőoktatás egésze állami támogatással, jelentős részben állami tulajdonban és masszív költségvetési támogatásból üzemel, ami évente 4-500 milliárd forintjába kerül az adófizetőknek. Habár ez kevesebb, mint amit újabban MOL részvények vásárlására költünk, mégis hatalmas összeg, nem mindegy hát, mire megy el.
 
A fentiek miatt közös ügyünk tehát, hogy a felsőoktatás megfelelően működjön. Egyenesen nemzeti tragédia, ha a diákok – és egyébként az oktatók is – úgy érzik, súlyos gondok vannak. De érezhetik-e úgy, érzik-e úgy, és egyáltalán mi itt a probléma? 
 
*
 
Egyetemistává válni szimbolikus aktus, egyfajta modern rite of passage - azzal a különbséggel, hogy felnőtté válás helyett a társadalmi elitbe, középosztályba való belépés, az ezekhez való csatlakozás folyamatának egyik fontos mérföldköve. A felsőoktatásban való részvétel hiánya nem jelent mást, mint valószínűsíthető leszakadást, betagozódást az egzisztenciális problémák világába. Persze a szegregációs folyamatok, az érdemesek kiválasztása sokkal korábban megkezdődnek, ez csupán mérföldkő egy hosszú úton. 
 
A kényszer mindenesetre adott. Minél magasabb presztízsű intézménybe és szakra menni a lehető legolcsóbban – még az sem feltétlenül baj, ha a szakválasztásnál az egyéni érdeklődés és komparatív előnyök szempontjai háttérbe szorulnak. Ha pedig már bejutottunk, kurvaélet, hogy ki is járjuk. Ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt, ki kevesebbet, ki többet fizet tanulmányaiért. De legtöbbször persze semmit sem.
 
Általában komoly problémát jelent, hogy a hallgatóknak indokolatlanul sok (félévente 9-10) kurzust kell teljesíteniük. A jelenség gyakorlatilag egy az egyben visszavezethető a felsőoktatási törvényre, ami megszabja az oktatók minimális óraszámát: aki félévente átlagosan heti tíz óránál kevesebbet foglalkozik hallgatókkal (ebből min. 6 óra tanítás), azt el kell bocsájtani. Mivel a heti hat óra durván három tantervi előadásnak/gyakorlatnak feleltethető meg, még azoknak is helyet kell szorítani az órarendben, akik egyébként akár világszínvonalon értenek tudományuk valamely részterületéhez, mégis rákényszerülnek, hogy (1.) ugyanazt több kurzusban adják tovább, vagy (2.) olyasmit oktassanak, amihez nem annyira értenek, és - ami még rosszabb – őket sem érdekli. Alibiből, a túlélésért.
 
Rengeteg fölösleges órával, ostoba (értsd: motiválatlan) tanárral, frusztrációval és megalkuvással találkozunk naponta. Egyet se féljünk azonban, diákok és tanárok egyaránt megtanultunk alkalmazkodni a helyzethez! Ki nem mondott megállapodás született a felek között, féltudatos cselekvési minták rögzültek mindannyiunkban. Az oktató igazából nem tanít, pusztán órát tart, egyáltalán nem vár el tudományos teljesítményt, szakmai munkát és párbeszédet, a diák pedig csöndben beletörődik, nem építi tovább az emberi tudás fellegvárát, átmegy a vizsgán, és sose néz vissza. Mindenki jól jár - rövidtávon legalábbis mindenképp.
 
Ezek után nem csoda, hogy ugyanúgy a mindennapok részét képezik a nevetségesen könnyű, gyakorlatilag semmilyen hasznos tudást sem számon kérő vizsgák, ahogy a puskázás, összedolgozás és ezek megtűrése - sőt, esetenként kifejezett támogatása! - is. 
 
A felesleges központosítási törekvésekből származó problémák mellett legalább ekkora válságtünet az oktatói autonómiából fakadó elbocsájthatatlanság jelensége. Hiába a hallgatók tömeges elégedetlensége, némely oktató nyilvánvalóan civilizálatlan magatartása, kollégák által is elismert szakmai inkompetenciája, bizonyos hosszúságú munkaviszony után játszi könnyedséggel hárítható el mindenfajta érdekérvényesítési akció. Ha diákként valakit sérelem ér, kizárólag a tettes jobb belátásában bízhat – és hát képzeljük el, mekkora esély van az arcvesztés bevállalására, a hibák átgondolására olyan embereknél, akik egyes egyedül tekintélyük fitogtatásából élnek meg. Nulla.
 
Persze vannak hallgatói érdekképviseletek kari és intézményi szinten egyaránt, ezek azonban – jobb híján - többnyire rendezvényszervezéssel foglalkoznak. Az egyszeri diák panaszait, a megalázó bánásmódot, az igazságtalan vizsgáztatást nem oldja meg egy veszettjó gólyatábor, karibuli, miegymás.
 
Félreértés ne essék, ezek kirívó esetek. Atrocitás ritkán fordul elő, csupán évente egyszer-kétszer. Mindazonáltal nagyon sokat elárul a felsőoktatásban résztvevő szereplők eszköztelenségéről, hogy képtelenek elhárítani, és, ha kell, megtorolni a fentieket. 
 
*
 
Ebben az a tragikus, hogy egyébként minden lehetőségünk megvan arra, hogy az egyetemi élet tanórákon belül is pezsgő legyen. Területükhöz kiválóan értő oktatókkal, zseniális kutatókkal ugyanúgy Dunát lehetne rekeszteni, mint lelkes és tehetséges diákokkal. Mégis ebben a posványban süllyedünk, napról napra mélyebbre a megújíthatatlanságba, álmaink feladásába. És ennek semmi köze az oktatási expanzióhoz, semmi köze a forráshiányhoz. Egyedül rajtunk múlik, belefáradunk-e a próbálkozásba, egyedül rajtunk múlik, hajlandóak vagyunk-e csinálni is valamit ahelyett, hogy csak eljátszanánk. 
 
Nem túl bíztató szavak ezek, pláne a fennálló szabályozás megkérdőjelezhetetlensége, a centralizáció és a hallgatói érdekérvényesítés hiánya mellett. Az üzenet sajnos annyi, ha valaki többet akar, mint amire a felsőoktatás keretein belül lehetősége van, máshol kell kutakodnia. Szakkollégiumokban, oktatókkal privátban, többi diákkal kocsmákban összeülve és így tovább. Mindegy, csak a formális kereteken kívül, azt átlépve, megkerülve, kijátszva mindaddig, amíg az össze nem omlik teljesen. A Kádár-kor második gazdasága után talán eljön a "második felsőoktatás" ideje, hiszen igény lenne rá. Legalábbis remélem.
 
 
 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://publius.blog.hu/api/trackback/id/tr562987567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.