Kivételes repülőrajttal kezdték a 2013-as politikai évadot a magyar közélet csillagai, fontosabb orgánumaink publicistái. Bayer Zsolt a Magyar Hírlap hasábjain ordas cigányozással próbálta kétségbeesetten felhívni magára a közvélemény figyelmét, akár egy süllyedő hajó árbocán szitkozódó és csapkodó szerencsétlen. A Narancs, hűen a szebb napokat is látott SZDSZ hagyományaihoz, nem győzte durrogtatni a rasszista patront amerre csak érte: Schiffer Andrásra, vagy ha a lépés éppen úgy jött ki, hát az egész magyar jobboldalra, úgy istenesen.
A magyar politikai közbeszéd tabloidizálódni látszik. Jó példa erre Bajnai Gordonnak az október 23-án, a Szabad sajtó útján elhangzott beszéde. Bármennyire is igyekezett a volt miniszterelnök megmagyarázni a demonstrálóknak, miért is nem jó, ahogy Orbán Viktor Magyarországot kormányozza, hogyan vihető véghez a rezsimváltás, érezhető volt, hogy szavai nem mozgósítottak úgy, ahogy tehették volna. A beszéd, amire annyian vártak, egyszerűen unalmassá vált. Bajnai hívószavai, fordulatai nem voltak kellően erősek, áttörőek. Egy ígéret maradt beváltatlanul: mégpedig azért, mert a szónok nem, vagy rosszul használt olyan eszközöket, amelyekkel egy tömeg hatékonyan megszólítható. A bulvárosodás márpedig elkerülhetetlen. Felvetődik azonban a kérdés: hogyan érvényesülhet bármilyen közszereplő olyan közegben, ahol a Bayer és Ara-Kovács még csak nem is számítanak nehéztüzérségnek?
A helyzet kulcsa a politkai elitnek a humor eszköze felé való nyitása lehetne. A „pesti vicc”, a politikai tartalmú pamfletek egyébként is reneszánszukat élik, elsősorban az online sajtónak, a Képviselő Funkynak, a Riszpekt Háznak és a Hírcsárdának köszönhetően. A politikai pártok viszont a közbeszéd minőségére nézve tragikus módon nem tudtak, vagy nem akartak becsatornázni kommunikációjukba olyan szellemes, humoros, vagy ironikus elemeket, amelyek a radikalizálódó közbeszéd vitorlájából kifoghatták volna a szelet. Nem látták, nem érezték a pártok, hogy mekkora igény, mekkora szükség lett volna egy-egy kibuggyanó köznépi röhögésre az elmúlthúszév bizonyos nyilvánvalóan abszurd, már-már groteszk szituációiban? És nem, nem az ellenlábast görcsösen, izzadtságszagúan kifigurázni próbáló kísérletekre, erőltetett flashmobokra, nem az ország és sok ezer nincstelen sorsával való cinikus viccelődésre célzok. Sokkal inkább öniróniára, finom és intelligens viccekre.
Pedig a mai magyar jobboldalnak pont lenne kitől tanulni. A konzervatív idol, Ronald Reagan mestere volt a műfajnak. Anekdotáit, szovjetes vicceit, az ellene megkísérelt merényleten való élcelődést máig amerikaiak sokasága emlegeti nosztalgiázva. Bátran, a PC fogalmát újraértelmezve fogalmazott meg egyszerű, érthető, de mégsem populista üzeneteket úgy, hogy színészi képességeit és zseniális humorérzékét nem félt használni a sajtótájékoztatókon, konferenciákon, a Fehér Házban sem. Ezekkel a viccekkel vert éket a berlini falba, stílusa segített abban, hogy az Egyesült Államokban rettegett Szovjetunióval megtegye azt, amivel minden diktatúrát a legjobban fel lehet dühíteni. Nevetségessé, abszurddá tette a kommunista rezsimet.
Itthon is voltak, vannak képviselői a poltrash, a politikai vicc hagyományának, a sajtó berkein kívül is. Persze korántsem mindegy hogy egy jelenségen már-már szánakozva nevetünk (Gyurcsányon, Szanyi kapitányon, Torgyánon, Szijjártón, a Kurucinfó hírein), vagy elismerő félmosoly húzódik arcunkon egy-egy jól eltalált kiszólásuk miatt (mint Kukorelly Endre, vagy Krassó György esetében). Ez az út vezet ki a blőd vagdalkozásból: ha a figyelemfelkeltés eszközeként a rasszista-hazaáruló tengelyen való pozicionálódás helyett a politikai viccet hívja majd segítségül a képviselő, az újságíró és kocsmában politizáló állampolgár is. És akkor már Bayer nem fog csodálkozni, ha a kapálózására való legmarkánsabb reakció az lesz, hogy indul róla egy mémsorozat a neten, vagy bajuszt rajzolnak az arcára az újságokban.
